Kibogozhatatlan fonalak a hurkok körül - Változások az ADSL-nél

A nagy telkók és a hatóság közti macska-egér játéknak nem a szeptember 18-i határozatcsoport volt az első epizódja/fordulója. Noha az elsők 2002-ben születtek, már a két évvel ezelőtti, 2004. augusztus 3-án született hasonló határozatokról is ugyanolyan reménykedő hangulatban tájékoztatta a hatóság a sajtót, ahogy a mostaniakról.

A PrimOnline tudósítója 2004-ben így tolmácsolta az elnök bejelentését: „az NHHT azt reméli, hogy a részleges hurokátengedési szolgáltatás az eddiginél jobban el fog terjedni, s ez az előfizetőknek is több lehetőséget kínál majd a digitális adatszolgáltatások igénybe vételéhez.” (az idézet valójában az NHH honlapján megjelent közlemény szó szerinti átvétele. A források ilyen, fogalmazzunk jóindulatúan: hanyag kezelése egyébként komoly sajtóetikai kérdéseket vet fel.)

Ám a remények hamar szertefoszlottak. Hiába a csökkentett árak, a referenciaajánlatok olyan rejtett csapdákat tartalmaztak, amelyek elejét vették minden további remény valóra válásának. Az érintettek által leginkább kifogásolt akadály az úgynevezett „hurokalkalmassági vizsgálat” volt, nem kevés pénzért (37644 Ft), amelyet a telkók technikai okokkal magyaráztak. Igaz, az a tény, hogy közben lényegesen olcsóbb lett és élő vonalra már nem kötelező, megkérdőjelezi a magyarázat hitelességét. A hurokalkalmassági vizsgálat és a többi járulékos díj miatt a hivatal által kitűzött végső célt, hogy a mindenkori felhasználó több szolgáltatás közül választhasson, másodszor sem sikerült elérni.

Az NHH tehát újabb ajánlattételre kötelezte a nagyokat, 2005-ben. A százöt oldalas, szűkszavúnak aligha nevezhető anyag saját történetét jótékony homályban hagyja, így az olvasónak jogosan támadhat olyan érzése, mintha nem egy javított kiadással volna dolga, hanem a legelsővel. A kötelezettség új ajánlatokat szült, és az ügy szép lassan megérett arra, hogy a hivatal újabb optimista közleményben tudassa a világgal: megteremtette a valódi verseny alapjait a széles sávú előfizetések piacán. A fogalmazás óvatosan utal az ismétlésre, amikor ezúttal már „tovább akarja élénkíteni a szélessávú [sic!] versenyt a magyar távközlési piacon”. 

Minthogy már korábban is csak három vállalat engedhette meg magának a hurokbérlést, jogosan támadhat az a benyomásunk, hogy a hurokátengedésért folyó küzdelem nem éri meg a sok fáradozást. Több szereplő, köztük a GTS-Datanet (mellesleg az új szabályozás egyik motorja) többször is felhívta rá a figyelmünket, olyan magasak a betelepülés költségei, hogy nem is reális ennél több szereplővel számolni.
Az utóvizsgázót talán igazságtalanul, de mindig szigorúbban vizsgáztatják, ám mielőtt megpróbálnánk a fellelhető adatok és a szereplők nyilatkozatai segítségével jóslásokba bocsátkozni az eredményeiről, érdemes pontosítani, hogy miről is van szó.

A széles sávú internetelérések egyik fajtája, az ADSL, mint minden nagyszerű találmány, igencsak egyszerű ötleten alapul. Minthogy a hétköznapi telefonvonalakon továbbított beszéd a hallható hangtartományban van, ugyanezen a vezetéken különösebben bonyolult eljárások nélkül a beszéddel egy időben akár adatot is lehet szállítani - a nem hallható tartományokban. Ez a hatalmas technológiai előny – hogy nincs szükség egy új technológiához új infrastruktúrára – hatalmas akadállyá vált a piaci szereplők közti versenyben.

Az képes ugyanis alkalmazni és kamatoztatni, aki birtokolja a vezetéket. Ha egy vízmű feltalálná a vízvezetéken történő sörszállítás technikáját, épp olyan monopolhelyzetbe kerülne, mint a telefonvonalakkal rendelkező nagyvállalatok. Ahhoz, hogy valaki versenyere kelhessen az áraival, kénytelen lenne hatalmas beruházásokkal új vízvezeték-hálózatot építeni a forrástól egészen az fogyasztókig. Vagy pedig nagykereskedelmi árakon vásárolhatna a tulajdonostól sörhozzáférést, amit szerény árréssel értékesíthetne a fogyasztóknak – akiknek azért továbbra is fizetniük kellene a vízért a nagyvállalatnak.
Az ADSL hozzáférésekkel is épp ilyen volt a helyzet egészen az első határozatokig, amelyek azzal oldották meg a problémát, hogy kötelezővé tették (tettették) a vonalak tulajdonosainak a vonalak bérbeadását. Ezt nevezik helyi hurok átengedésnek: lehetővé teszi, hogy egy-egy központból az előfizetőkhöz tartó vonalakat egy internetszolgáltató kibérelhesse. A technológiából következően ennek háromféle megoldása lehetséges: az úgynevezett teljes hurokátengedés, a részleges hurokátengedés és a bitfolyam-hozzáférési szolgáltatás.

A részleges átengedés esetén csak a beszéd fölötti tartományt adják bérbe, a hagyományos telefonos tartomány a szolgáltatónál marad. Felemás megoldás a bitfolyam-hozzáférés, ekkor ugyanis a bérbevevő nem telepít saját gépeket, ami a hurokátengedéseknél elengedhetetlen – és igencsak drága mulatság. A teljes átengedésnél mindkét sávot megkapja a bérlő. Természetesen az átengedés azt is jelenti, hogy a vezeték tulajdonosának lehetővé kell tennie, hogy a központokban összegyűjtött vezetékeket a bérlő ráköthesse a saját, már létező infrastruktúrájára. Ez a betelepülés.
Ahhoz, hogy mérlegre tehessük az NHH tevékenységét (még pontosabban az általa végrehajtott törvényt), érdemes szétválasztanunk a szabályozás mögött meghúzódó elveket azok gyakorlati megvalósulásával, hiszen néha (vagy inkább gyakran) a legszebb elvek válhatnak a legszörnyűbb valósággá. A hivatal (nem árt nyomatékosítani: törvényben előírt) feladata a hírközlési piac feletti őrködés – vagy, és ez az eset érvényes a széles sávú hozzáférésekre, a beavatkozás azért, hogy egyáltalán piacról beszélhessünk. A verseny fenntartása magától értetődő érdeke minden fogyasztónak, csakhogy a „magától értetődő” elvek nem azért olyan egyértelműek, mert hibátlanul ragadják meg a valóságot, hanem gyakran inkább azért, mert sajátosan használnak bizonyos megalapozó fogalmakat. 

Az NHH se téveszthet meg senkit, még akkor se, ha őt esetleg megvezették: „erre … az adott piacot megállapító piacelemzés egészen pontos, a hatályos törvényeknek és EU-s szabályoknak megfelelő választ ad. A jelenlegi játékszabályok pontosan definiálják, hogy mi a piac és mitől minősül érintettnek, azaz szabályozandónak. Az NHH ezen előírások alapján járt el, amikor ezt a piacot szabályozandónak minősítette.” (idézet a cikkre írt válaszukból). A törvények szintén emberi intézmények és esendőek, a piac pedig felosztható ugyan részpiacokra és szabályozható ezek szerint, de az is tapasztalati tény, hogy holisztikus rendszer, akárcsak a hálózatok: nem érthetők meg részekre bontással, mint egy mechanikus gépezet.

Az NHH tág értelemben használja a piac fogalmát a nagy szolgáltatókkal szemben, a konkrét esetben leszűkíti azt, mert nem a különféle szélessáv-elérést nyújtó szereplők működési terepét tekinti piacnak, csak kifejezetten az ADSL (pontosabban az ahhoz hasonló) technológiát nyújtókét – és még ezt is továbbosztva próbál segíteni a hurokátengedés költségeinek csökkentésével. De nem csak azzal lehetne elérni az ADSL előfizetések díjainak csökkenését, hogy másoknak is lehetővé tesszük az ADSL szolgáltatását, hanem alternatív megoldások támogatásával is. Egyre gyakrabban érkeznek hírek például a városokat lefedő vezeték nélküli hozzáférések terjedéséről, ami talán épp csak akkora költséggel jár, mint egy hivatalt fenntartani, a hátrányos piaci szereplőknek állami hiteleket és más támogatásokat nyújtani stb.
Tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy a kijelölt piacnak földrajzi vonatkozásai is vannak: előfordul ugyanis az, hogy egy vállalat a saját területén átadásra kötelezett, ám egy másikban, ahol egy másik társaság az úr, maga is átvételre kényszerül, ha versenyezni akar a másikkal. Ez a patthelyzet ugyanis akár önkorlátozásra is szoríthatja a szóban forgó cégeket, ami viszont feleslegessé teszi az egyébként megalapozottnak tűnő jogi, intézményes szabályozást (keringenek is pletykák egymással hurokátengedésről tárgyaló nagy cégekről). Ebben az esetben mindjárt összekuszálódnak a szálak: ki számít jelentős piaci szereplőnek és ki alternatívnak? Másrészt – csak elvben persze, mert semmi sem utal ilyesmire – felkeltheti valamiféle kölcsönös összejátszás gyanúját is. Ezeknek a szálaknak kibogozása, egy olyan modell létrehozása, amely legalább megközelítően illeszkedik a rendkívül bonyolult valósághoz igen nagy erőfeszítéseket igényelne.
Elvileg szinte lehetetlen. Belátható hát - és ezt  nemcsak az ismétlési kényszer igazolja - hogy a Nemzeti Hírközlési Hatóság működését vezérlő igazságosság-elv több sebből is vérzik. Ez még akkor is így van, ha az NHH csak egy végrehajtó szerv, aki kényszerűen végrehajtja az őt is kötelező törvényt. Sőt, még akkor is, ha a törvény is csak végrehajtó, amit Brüsszelből irányítanak.
Ám ettől még – mondjuk véletlenül vagy intuitív ráérzéssel – lehetne eredményes egy állami beavatkozás. Vannak is jelek, amelyek arra utalnak, tényleg az. Az új ajánlatok leginkább a részleges hurokátengedés áraiban különböznek az előzőektől, de a leglényegesebb eredményük a már említett egyszeri járulékos díjak megszüntetése: az olyanoké, mint a központokhoz való csatlakozáskor a leendő bérlőnek felszámolt installációs díj, a szűrő felszereléséért kért díj stb., amelyek méregdrágává tették a bérleteket (és sikertelenné a korábbi két szabályozási kísérletet), valamint a fent említett alkalmassági vizsgálat racionalizálása.

Jóval olcsóbb lett és csak használaton kívüli vagy ADSL-előfizetéssel nem rendelkező vonal esetén maradtak kötelezőek. Az isite.hu megkeresésére az NHH is utalt arra, hogy a hurokátengedés leendő haszonélvezői pozitívan értékelik a változásokat, és máris jelentek meg újabb, a korábbiaknál valamivel olcsóbb ajánlatok.

Igaz, továbbra is öt szolgáltatóról van szó, akik egy része már a szeptemberi szabályozás előtt betelepült. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetséges, hogy idővel a kölcsönös átengedés (és ezzel a nagyok valódi vetélkedése) is megjelenik a piacon – a baj csak az, hogy ígéreteket nem lehet ígéretekkel ellenőrizni.

A hurokbérlést eddig akadályozó bürokratikus akadály tehát  eltűnt ugyan, de továbbra is csak néhány tőkeerős és saját infrastruktúrával is rendelkező szereplő szállhat be a versenybe. Vagyis hiába bontott le egy nagynak látszó akadályt az NHH, a piacra lépésnek és a valódi piaci versenynek még számtalan csapdája van a hurkok tulajdonviszonyai mellett. 


Összességében elmondható, hogy bár nagyon ellentmondásosak, ezért nehezen és többféleképpen is értelmezhetők a piaci reakciók, akárcsak a piac maga, több jel mutat arra, hogy az NHH szabályozási kísérlete ezúttal se fog a mindig emlegetett, de soha meg nem kérdezett harmadik fél, az előfizetők teljes megelégedésére szolgálni (az említetteken kívül az Externet vezetője is így látja). Az ugyanakkor kétségtelen, hogy igenis szükség van valamiféle felügyeletre ahhoz, hogy az internet megőrizhesse semlegességét. Egyelőre azonban rendre a hivatal és vele az előfizetők "faragnak" rá. (isite.hu)