Válaszúton a műgyűjtők

Magyarországon a modern sztárfestők műveinek ára olyan szintre emelkedett, hogy egyre több gyűjtő gondolkodik el külföldi alkotások vásárlásán – fejtette ki lapunknak Kovács Gábor. Az egyik legjelentősebb hazai műgyűjtőnek számító üzletember szerint azzal, hogy a huszadik század első felének csúcsművei stabilan húszmillió forint feletti, azaz nagyjából százezer eurós árakon cserélnek gazdát, már a londoni vagy a New York-i aukciókon szereplő felső középkategóriás alkotások is vonzóvá válnak. Picasso vagy Warhol persze nagyságrendekkel drágább bármelyik magyar művésznél, de mondjuk Tamara de Lempicka nem – mutat rá a Kogart alapítója.

Bár a drágulás üteme a hazai piac élmezőnyében sok korábbi várakozást meghaladott, nem biztos, hogy ezután az árak stagnálására vagy pláne csökkenésére kellene számítani. Egyre ritkábban kerülnek ugyanis a piacra bombasztikus minőségű alkotások, ráadásul a gazdaság fejlődésével folyamatosan bővül a műgyűjtők köre – mondja Kovács Gábor, hozzátéve, hogy a csúcsokkal szemben a középmezőnyben valószínűleg már telítődött az árszint.

A magyarországi és a nemzetközi műkincspiacon egyaránt akkor szokott meglódulni a kereslet és az árszint, amikor nagy menynyiségű könnyen keresett pénz vár elköltésre a gazdaságban – összegzi tapasztalatait az üzletember. Hazánkban az első privatizációs hullám nyomán, 1996– 97-ben élénkült meg az aukciós kereskedelem, s az ezredforduló utáni megtorpanást az EU-csatlakozás óta ismét fellendülés követi. Nemzetközi viszonylatban tőzsdei spekulációk, nagy vállalatátvételi hullámok mellett az utóbbi időben egyre erősebben az olajárak szárnyalása, valamint a feltörekvő gazdaságok, Oroszország és a Távol-Kelet elitjének gazdagodása táplálja az egyre látványosabb aukciós eredményeket. A luxusbefektetésre fordítható arab, orosz és ázsiai pénz továbbra is óriási mennyiségben ömlik a piacra, ezért nem kell arra számítani, hogy a világgazdaság tavaly ősszel kezdődött lassulása a padlóra küldheti a nemzetközi műkereskedelmet.

Miközben a magyar műkereskedelem összességében véve európai színvonalon működik, a kortárs művészet kereskedelmében sokkal kevésbé kiforrottak az értékviszonyok, a szereplők sokkal kevésbé értik a dolgukat, és nem eléggé átláthatók a folyamatok – mondja a gyűjtő. Itt is kialakulóban van a normális viszony művész, galerista és gyűjtő között, de ahhoz, hogy az árak valóban hitelesek legyenek, egyebek mellett az is kellene, hogy a galériák aktív licitálással biztosítsák: művészeik árai az árveréseken se csökkenhessenek bizonyos szint alá. Ma még az idősebb generációhoz tartozó, befutott művészek általában nem is működnek együtt egy meghatározott galériával, ami az efféle viszonyt alapjában teszi lehetetlenné. Minél több képet eladni, tekintet nélkül a hosszú távú szempontokra és a gyűjtő személyére – Kovács Gábor szerint ma még ez az általános hozzáállás a magyarországi kortárs piacon, ám az elkövetkező években e téren gyökeres változás várható.

A Kovács Gábor-gyűjteményről négy évvel ezelőtt megjelent albumban párját ritkító Markó Károly-kollekciót és általában véve erős 19. századi mezőnyt találunk, míg a huszadik század első felét hézagosabb anyag képviseli. Azóta a tulajdonos két irányban fejlesztette gyűjteményét: egyfelől átfogó anyagot gyűjtött össze a 18. század eleji magyar származású művészektől (Mányoki Ádámtól, Bogdány Jakabtól, Stranover Tóbiástól, Kupetzky Jánostól), másfelől a huszadik század első harmadában megvolt hiányosságokat – Rippl-Rónai, Czóbel, Vaszary, Kádár Béla, Fényes Adolf – igyekezett pótolni. A gyűjtemény időben a hatvanas évekig, nagyjából Kondor Béláig terjed – az ennél frissebb irányzatok gyűjtése már érdekkonfliktushoz vezetne a Kogart kortárs gyűjteményével. A még meglévő hiányosságok között említi Kovács Gábor a 19. század vezető mesterei közül Székely Bertalan és Benczúr Gyula munkáit, a huszadik századból pedig elsősorban a Nyolcaktól szeretne erősebb anyagot összeállítani.