Száz dollár felett ritkul a levegő

Két és fél év után ismét a lélektani 100 dolláros érték fölött tartózkodik a brent nyersolajár jegyzése. A 100 dolláros szint elérése egybecseng a Mexikói-öbölben történt katasztrófa után született középtávú elemzéseinkkel, lényeges különbség viszont, hogy jóval gyorsabban bekövetkezett az általunk vártnál. A drágulást kiváltó események között több olyan is visszaköszön, amely a 2008 nyarán bekövetkező, 147 dollárig tartó száguldáshoz vezetett, de vannak különbségek.

Kizárólag költségmodellek alapján a 100 dollár feletti olajárak két és fél éve is indokolatlanul magasnak tűnhettek, de 2008 nyarán a jelenleginél több feltétel támogatta a drágulást. A szabad kapacitások alacsony szinten álltak, a kínai olajkeresletet az államilag szabályozott alacsony üzemanyagárak és a kormányzati anticiklikus növekedési programok növelték, az USA példátlan mennyiségű likviditást kezdett pumpálni a lefagyott pénzügyi rendszerbe, emellett egy Irán és Izrael közötti fegyveres konfliktus rémképe is felsejlett.

A jelenlegi olajárfelfutás kiinduló paraméterei között is találunk hasonlóakat: az Egyesült Államokban tavaly ősszel újraindult a pénznyomtatás. A Közel-Keleten is konfliktushelyzettel szembesül a világ, ez viszont olajpiaci következményeit tekintve jóval enyhébb kimenetelű lehet egy potenciális iráni–izraeli háború hatá-sainál. Egyiptom napi 600 ezer hordós olajkitermelésével a globális olajtermelés mindössze 0,7 százalékát adja, a belső fogyasztás miatt az export mértéke ráadásul elenyésző. A válság potenciális eszkalálódását, illetve a szállítási útvonalak esetleges kiesését viszont idegesen mérlegeli a piac. A Szuezi-csatorna és a kiegészítő SuMed vezetékhálózat lezárásában viszont minden szereplő ellenérdekelt, ezért ez nem valószínű, hogy bekövetkezik.

A kereslet-kínálati viszonyokat vizsgálva a 2008-as helyzettel szemben fontos különbség, hogy jelenleg számottevő szabad kapacitások vannak az OPEC-en belül. A nagyszabású kvótacsökkentéseket követően ezek mennyisége a 2008-as napi kétmillióról közel hétmillió hordóra szaladt fel 2009-re, de jelenleg is napi ötmillió hordó körüli, és ez historikusan még mindig magas értéknek számít. Ennek 60 százalékát

Szaúd-Arábia adja, a Kuvaittal és az Egyesült Arab Emírségekkel kiegészülő szorosabb hármas koalíció pedig együttesen 80 százalékot képvisel. A múltban egyébként a nagyobb áremelkedések esetén egyedül Szaúd-Arábia hagyott meg érezhető tartalékokat, a többi OPEC-tag ilyenkor szinte teljes kapacitáson termelt, így a 100 dollár feletti olajár az OPEC-tagállamok közötti, eddig példás együttműködés fellazulását eredményezheti. Ez elsősorban informálisan, a kvótát meghaladó mértékű kitermelésben jelentkezhet, amelyet később akár formális kvótaemelés is követhet. Ha ez bekövetkezik, az olajár a jelenlegi szintről nem tud tovább növekedni, inkább lassú korrekció kezdődhet meg a felfokozott egyiptomi helyzet enyhülésével.

A hivatalos kvótaemeléssel az OPEC egyelőre kivár, érvelése szerint minden vevőhöz elegendő mennyiségű olaj jut el. Ez az álláspont részben védhető, hiszen tényleges fizikai nyersolajhiány három évtizede nem fordult elő. A piac ellátottságát ennél talán jobban érzékelteti, hogy az Egyesült Államokban a WTI nyersolaj cushingi fizikai leszállítási pontján egyenesen rekordszintre emelkedtek a készletek, emögött elsősorban a kanadai kitermelés bővülése áll. Az észak-amerikai WTI és az Európában irányadó brent nyersolaj közötti árdifferencia ennek köszönhetően extrém mértékben kitágult.

Az 1973-as, illetve az 1979-es olajárrobbanást követő 2-4 éves időszakokban számottevő keresletcsökkenés jelentkezett, nemcsak a GDP egységére vetített olajintenzitásban, hanem a fogyasztás abszolút értékét tekintve is. Az olajár-emelkedésből adódó keresletromboló hatás most is megjelenhet a második fél évben. A magas nyersanyagárak egyúttal hozzájárulhatnak a kínai növekedési programok fokozatosabb lefékezéséhez. Erre utalnak a kismértékű, de folyamatos kamat- és tartalékráta-emelések, s a kínai kommunikációban is egyre kevesebb a számszerűsített infrastrukturális célkitűzés.

A magas árakra hasonlóképpen élénken reagálhat a kínálati oldal. A jelenlegi árak mellett már a drágának számító nem konvencionális mezők is gazdaságosan kitermelhetők, idesorolva a mélytengeri projekteken át az észak-amerikai olajpala-lelőhelyeket. Az ilyen beruházásokkal kapcsolatos döntések hagyományosan nem a piaci ár, hanem sokkal inkább a cégek hosszabb távú olajár-várakozásai alapján születnek. A Barclays Capital tavaly decemberi felmérése alapján a szénhidrogén-kitermeléssel kapcsolatos beruházások értéke 500 milliárd dollár közelébe bővülhet az idén, ez 11 százalékos éves bővülést és történelmi rekordértéket jelent.

Tehát a 100 dolláros olajár ellenére ellátási problémák nem fenyegetnek, néhány hónapos távon inkább a kereslet enyhe csökkenése, illetve a kínálat bővülése várható. Az utóbbi tekintetében fontos kiemelni, hogy az OPEC kockázatot vállal, ha további drágulásokra sem reagál. Míg ugyanis a 80 dollár körüli tartománnyal a kitermelők és a fogyasztók is elégedettek, magasabb olajárak esetében felborulhat ez a stabilitás. A magas olajárak az alternatívenergia-beruházásokra is visszahatnak. Az olajtermelő vállalatok védettsége technikai: a földgáz, a szén és lassan az alternatív energia is költséghatékony versenytárs, egyelőre azonban nem áll rendelkezésre az a transzmissziós mechanizmus, amely az olajkereslet zömét adó közúti felhasználást kiváltaná. A fenyegetettség ugyanakkor valós, mivel az áthidaló technikai megoldások megszületésüket követően sokkal kevésbé járnak szűkös keresztmetszetekkel.

A szerző az Aegon Magyarország Befektetési Alapkezelő portfóliómenedzsere