Mitől nem növekszünk?

A szinte már mániává vált adócsökkentési javaslatok abból fakadnak, hogy gazdasági növekedésünk lelassulását, versenyképességünk „drámai” romlását alapvetően a nagy terhekkel hozzák összefüggésbe. Az ilyen leegyszerűsítő felfogás ismételt hangoztatása csak arra jó, hogy leplezze azt a ki nem mondható szándékot, hogy a vállalkozói szféra az eddigieknél jóval nagyobb részt szeretne kihasítani abból a jövedelemtortából, amelyen a lakossággal és a költségvetéssel kénytelen osztozni. A mézesmadzag az, hogy ettől holnap a torta nagyobb lesz. Nincs kizárva ennek bekövetkezése, csak kérdés, milyen gyorsan. Sőt állítom, hogy – amennyiben a társadalmi, üzleti és morális meghatározottságok közel változatlanok maradnak – az adócsökkentés érdemben aligha javítja a növekedési potenciálunkat, versenyképességünket.

Az igazi kérdés megítélésem szerint ugyanis nem az, hogy tavaly miért csökkent egy százalék közelébe bővülési ütemünk, hanem inkább az, hogy amikor évenként közel 2 százalékponttal nőtt a költségvetés hiánya, miért csak 4-4,5 százalékos GDP-bővülést voltunk képesek produkálni. Döntően talán azért, mert a mesterségesen felpumpált össz-kereslet alapján jelentkező többletjövedelmek nem a modernizációt, a versenyképesség javítását szolgálták, hanem csupán a folyó fogyasztást. Mi a garanciája annak, hogy az egyensúlyjavítás kényszere időszakában megemelkedő vállalati jövedelmek nem ugyanúgy a fogyasztás bővülését hozzák?

A kétely aligha indokolatlan, hiszen például az ipari növekedés dinamikája igazolja, hogy a megszorítások a nagy exportálókat igazából csak szerény mértékben érintették, drámai visszaesés döntően a hazai vállalkozások körében következett be. A visszaesést tehát nem a kapacitások elégtelensége, hanem kizárólag a kereslet hiánya okozta. Ráadásul amennyiben az adócsökkentést az áfa emelésével ellentételezzük, úgy biztosan tovább szűkül a növekedést leginkább gúzsba kötő fogyasztás. Nagyon kétséges és bizonytalan tehát, hogy az adómérséklésből adódó fejlesztési többletek a kis- és középvállalkozások versenyképességét olyan mértékben növelhetnék, hogy abból érzékelhető export- és növekedéstöbblet realizálódjon.

Nem vitatom az adócsökkentés és a túlburjánzott állami újraelosztás újragondolásának indokoltságát, de ezen lépések megváltó szerepével kapcsolatban érdemes az utóbbi hónapokban megjelent néhány nemzetközi összevetésre utalni. Egyrészt nemzetközi összehasonlításban Dániában a legmagasabbak az adóterhek, mégis a tőkevonzás szempontjából az ország az első helyet foglalja el. Másrészt az üzleti szféra GDP-hez viszonyított állami támogatása nálunk közel háromszorosa az EU-átlagnak, de a később csatlakozott államokénál is jóval nagyobb. És végül: Magyarországon a szociális kiadások az EU-átlag 50 százalékát teszik ki, miközben fejlettségi szintünk az uniós átlag közel kétharmada.

Mindezeken túl ami igazán elgondolkodtató, hogy az IMD most megjelent versenyképességi listáján elfoglalt, némi visszaesést jelző 35. helyezés összetevőit nézve a közvetlen gazdaságpolitikai, szabályozási, munkaerő-, infrastrukturális stb. feltételek tekintetében a vizsgált 55 ország rangsorának első felében helyezkedünk el. Amiben viszont utolsók vagyunk, az a nehezen körülírható „üzleti etika, magatartás és viselkedés” kategóriába sorolható. Így például, hogy az üzleti szereplők mennyire jogkövetők, a morál és a tisztesség mennyire része a vállalati gazdálkodásnak és fejlesztésnek, a partnerség és a szolidaritás, továbbá a kompromisszumkészség mennyire van jelen stb. A kiteljesedett piacgazdaságban – különösen pedig a krízishelyzetekben – ezek a szubjektív tényezők gyakran fontosabbak a növekedésben, mint a „kemény gazdasági szabályozók”. Jó lenne tehát, ha az érdekképviseletek – az adócsökkentés forszírozásán túl – ezen a területen is nekilátnának az ijesztőnek tűnő lemaradások felszámolásához. Ezek nélkül ugyanis az esetleges adócsökkentés sem vezet sehova.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója