Tárgyalni és fizetni!

A devizahitelekkel érintett lakosság nemcsak lélekszámát tekintve, hanem pénzügyi értelemben is jelentős réteg: február végén a 8400 milliárd forintot kievő lakossági hitelállományból több mint 5800 milliárdnyit valamilyen idegen fizetőeszközben – leginkább svájci frankban – tartottak nyilván. Ez elég egyértelműen rávilágít a háztartások óriási kitettségére az árfolyam- és kamatmozgásokkal szemben.

Tévedés ugyanakkor azt gondolni, hogy bármiféle állami közbeavatkozás vagy szabályozás önmagában képes lenne megoldani a kialakult helyzetet. Pedig a pórul járt adósok kálváriáját bemutató, immár napi rendszerességű híradásokból pont az az üzenet jön vissza, hogy ez a szituáció drasztikus (állami) közbeavatkozásért kiált.

Ha viszont hideg fejjel vizsgáljuk a helyzetet, a kormány az elmúlt fél év alatt nagyjából mindent megtett, amit a devizahitelesek érdekében tenni lehetett: egyrészt – talán túlságosan is – megkötötte a bankok kezét az egyoldalú szerződésmódosításoknál, két évre átvállalta a minimális havi törlesztést vállalni hajlandó, munka nélkül lévő adósok terheit, illetve némi állami közbenjárásra egy időre az is lehetővé vált, hogy az adósok az ilyenkor szokásos díjtételek megfizetése nélkül módosíthassák szerződéseiket.

Ennél sokkal tovább menni pedig – már ami a szabályozást illeti – nem lehet, hiszen az állam nem állhat be kezesként vagy garanciavállalóként minden balul sikerült lakossági devizahitel-szerződés mögé, s a bankoktól sem lehet elvárni, hogy minden egyes ügyfelet hat hónapra előre, személyesen értesítsenek a kondíciós listák várható változásairól. (Ebből a szempontból nagyon szerencsés időpontban jött az új kormány, mert részükről kevesebb az esélye annak, hogy vélt választói érdekeket szem előtt tartva túllőjenek a célon.)

A bankok és más pénzügyi szolgáltatók szintén igyekeznek kézben tartani az eseményeket: elég csak a közelmúltban bejelentett adósvédelmi programokra gondolni, többek között az OTP Bank, az Erste vagy akár az FHB részéről. Persze a portfóliók megmentésére tett erőfeszítések hátterében jól körülhatárolható üzleti érdekek állnak, és nem az, hogy az érintettek egyszeriben szeretetszolgálattá változtak volna. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy az akadozva teljesítő hitelek mekkora hányadát kell a külön figyelendő vagy éppen a rossz kategóriába sorolni. Az időben „megállított” ügyfelek sokkal kevésbé veszélyeztetik az állományt, mint azok, akik három- vagy netán – a már gyakorlatilag visszahozhatatlan – hathavi elmaradásban vannak. Vagyis a hitelintézeteknél az elmúlt hónapokban óriási szerephez jutott a monitoring (a hitelportfóliók folyamatos figyelése), tehát ha rajtuk múlik, a fizetési hajlandóságot mutató adósok – ha elhúzódó futamidők vagy újabb bevont fedezetek árán is, de – túl fogják élni a mostani időszakot.

A súlyos probléma viszont pont magával az ügyfelek fizetési hajlandóságával lehet: az elmúlt hónapok megpróbáltatásai után ugyanis ők már nem igazán bíznak sem a pénzügyi szolgáltatókban, sem a törvényhozásban, így viszonylag könynyen eljuthatnak a „nekem már mindegy” jellegű állapotba. Az igazi feladatot tehát az jelenti, hogy a fizetési hajlandóság, a tárgyalási készség valahogy fennmaradjon a nehézségekkel küzdő adósoknál is, és tudatosodjon bennük, hogy a hiteleiket – átütemezve vagy sem – sajnos kizárólag nekik kell visszafizetni. Ha ezt sikerül megoldani – és ennek tudatosításában a bankoktól kezdve a kormányon, a felügyeleten át a médiáig mindenkinek szerepet kell vállalnia –, akkor némi elkerülhetetlen veszteség árán bár, de egyben maradnak a hitelportfóliók. Ha viszont nem, az egyformán rossz lesz a bankrendszernek és persze az adósoknak is.

A szerző a Világgazdaság munkatársa