A Libertas-szindróma

„Ha hasonló érdeklődésű emberek… könnyen kapcsolatba kerülhetnek, (akkor) mobilizálni tudják egymást, és hatalmas visszhanghatást tudnak kelteni bárminek, legyen az igaz vagy hamis, konstruktív vagy destruktív… A laposvilág-platform olcsó, könnyen irányítható rendszer, mindenféle mozgalom és hálózat működhet rajta… Adtunk egy ingyenes, globális magánhálózatot, melyen mobilizálhatják, kölcsönösen megerősíthetik egymást… kihívásaik vagy jó cselekedeteik az egész világon terjednek, gyakorlatilag gátlástalanul.” Még 2005-ben, az És mégis lapos a Föld című könyvének első kiadásában – amely nyilván nem véletlenül lett akkor a The Financial Times besorolásában az év könyve – írta ezeket a sorokat Thomas L. Friedman. A művet azóta is többször kiadták.

A politikában mindennek látványos példáját a 2007-es és 2008-as Obama-kampány jelentette, amely sosem látott méretekben tudott interneten keresztül jelölteket elérni, mozgósítani és pénzügyi támogatókat gyűjteni. Amikor tavaly Declan Ganley ír milliomos – az írországi népszavazáson a „nem” voksokat győzelemre vivő kampány egyik szponzora – meghirdette EU-szkeptikus Libertas mozgalmát, néhány héttel később a honlapjuk nem hagyott kétséget, hogy őket kívánják követni. „A Barack Obama egyesült államokbeli kampányában kidolgozott online technológiára támaszkodva a Libertas esélyt kínál Európa népének arra, hogy véleményt mondjon arra, ahogy ma Brüsszel működik” – olvasható náluk. S hogy jól ráéreztek a módszerre, azt világosan mutatta, hogy az idén már büszkén jelenthették: honlapjukat „több látogató kereste fel, mint bármelyik másik politikai pártét, amely versenyben van a júniusi választásokon”.

Az igazi baj természetesen nem az, hogy a jelenlegi EU-intézményeket és integrációs formákat tagadó Libertas ilyen jól muzsikál az új hangszeren. A fő gond az, hogy a hagyományos politikai erők viszont láthatóan mindmáig nem kapcsoltak. Pedig lett volna néhány év, hogy rádöbbenjenek: az elmúlt esztendők – sikertelen EU-népszavazásokban testet öltő – krízisei nemcsak az unió jövőjét, de főként az elmúlt fél évszázad politikai kultúráját, kommunikációs gyakorlatát kérdőjelezték meg. Hadd emlékeztessünk: 2005-ben Franciaországban is, Hollandiában is úgy utasította el az alkotmányos szerződést a szavazók nagy többsége, hogy valamennyi fontos parlamenti párt (kormány és ellenzék egyaránt) a jóváhagyást ajánlotta. Ez világosan jelezte, hogy a véleménynyilvánítók nem (csak?) a dokumentumot, de saját politikai elitjüket is leszavazták. Igazából főként az utóbbit, amelytől előtte éveken, évtizedeken át nem kaptak érdemi információkat EU-ügyekben.

Az emberek az EU kapcsán ma is leginkább csak közhelyszerű politikai szlogeneket hallanak, nem racionális észérveket. Ami eddig azért tudott még úgy-ahogy működni – a francia, holland, ír példák ugyan figyelmeztettek a csökkenő hatásfokra –, mert nem állt velük szemben más. Most viszont, az internetes mozgósítások korában már adódik alternatíva is. Erre a Libertas csak az első jelentősebb példa. Ez utóbbi persze így sem nyeri meg a júniusi választásokat. De az legalábbis elgondolkodtató, hogy olyan nyilvánvaló valótlanságok, mint a nemzeti törvények „80 százaléka sohasem választott, arc nélküli (brüsszeli) bürokratáktól jön” néhány hét alatt a legtöbb olvasót tudták magukhoz vonni az összes európai párt közül. (Az állítással amúgy csak egy baj van: az EU-intézmények egyetlen „nem választott” és „bürokrata” szereplője az Európai Bizottság, amelynek viszont nincs egyetlen jogszabály elfogadásában sem döntéshozási jogköre.) A hagyományos politikai erők ehhez képest továbbra is unalmas politikai beszédekkel, bugyuta plakátokkal és hét végi vurstlikkal operálnak. Vajon meddig még?

A szerző a BruxInfo EU-szakértője