Egy sikeres ország nem szorul az IMF-re, de mi nem vagyunk azok

Ahhoz képest, hogy tavaly ilyenkor a magyar kormány viszonylag nagy csinnadratta közepette „küldte haza” a Nemzetközi Valutaalap delegációját, elég sokat hallani mostanában az IMF magyarországi jelenlétéről. A 2008 őszén elindított készenléti hitelprogram (standby) nem záródott, nem is záródhatott le, hiszen kilencmilliárd euróval tartozunk nekik. A rendszeres, hitelfolyósításhoz kapcsolódó felülvizsgálatoknak azonban vége, így az IMF-fel való kapcsolatunk a többé-kevésbé rendszeres konzultációra szorítkozik. Ennek ára, hogy a készenléti hitelkeretből fennmaradó három és fél milliárd eurót már nem tudtuk lehívni, így az adósság refinanszírozásához teljes egészében a piaci szereplők bizalmára szorulunk.

Magyarország és az IMF kapcsolata részben „londoni elemzők” (Merrill Lynch, UniCredit, Morgan Stanley és mások) nyomán került vissza mostanában a napirendre, akik ügyfeleiknek jelezték: esély van rá, hogy újabb megállapodás születik a két fél között, amellyel az ország sérülékenysége érdemben csökkenne. A londoniak számára feltehetőleg nem volt egyértelmű, hogy az IMF-program megszakítását a nemzeti szuverenitás visszaszerzéséért folytatott harc komoly fegyvertényeként adták el nekünk itthon, így politikailag most akkor sem vállalható, ha történetesen lenne értelme. Sőt, elméletüket igazolva látták Járai Zsigmond nyilatkozata után, amelyben nem zárta ki egy újabb megállapodás lehetőségét.

Az utóbbi napokban viszont olyan vehemensen igyekeztek elhatárolódni a helyi erők a valutaalaptól, amelynek fényében nem sok esély látszik egy második programra. Pedig ha a hazai gazdaságpolitika hajlandó lenne rendszeres felügyelet alá vetni magát egy újabb standby keretében, az önmagában képes lenne csökkenteni adósbesorolásunk rontásának valószínűségét, így olcsóbbá tenné az adósság piaci finanszírozását, még ha éppen nem is hívunk le további hitelrészletet. A befektetők, amint azt Románia példája jól mutatja, általában elfogadnak egy alacsonyabb kamatot cserébe azért a koherensebb, átláthatóbb és kiszámíthatóbb gazdaságpolitikáért, amelyet az IMF jelenléte biztosít.

Politikusaink szemében az IMF-hitel felvétele a gazdaság gyengeségének jele volna, emellett pedig tartanak attól, hogy kísérletező kedvüket elvenné a valutaalap vélelmezett szélsőséges közgazdasági konzervativizmusa. Tény, hogy a magas adósságszint, a gyenge növekedési potenciál és a hitelességi deficit miatt nem felelnénk meg olyan rugalmasabb programoknak, mint amilyet például Lengyelország kapott. Ezek ugyanis feltételek nélkül, egy meghatározott díjért cserébe adnak szükség esetén devizaforrásokhoz való hozzáférést. Egy a 2008-ashoz hasonló készenlétihitel-megállapodásra azonban minden bizonnyal nyitottságot mutatna az IMF, mégpedig különösebben szigorú feltételrendszer nélkül is. Az elmúlt tíz-tizenöt évben az IMF is sokat változott: a „washingtoni konszenzus” szellemében legyártott, széles spektrumú gazdaságpolitikai egységcsomagok már a régmúlthoz tartoznak. A programokban már jó ideje nem kötnek ki „strukturális reformokat”, nem erőltetnek egy bizonyos nyugdíjparadigmát, nem ragaszkodnak a tőkeáramlás teljes liberalizációjához, és nem tekintik ördögtől valónak a csőd intézményét sem. Az adósságcsökkentés és a munkapiaci aktivitás emelése pedig éppúgy a két legfontosabb cél lehetne egy ilyen programban, mint ahogy a hazai gazdaságirányítás számára is elvileg az. Ha nemcsak az ortodoxiával, de a kiszámíthatatlansággal is szakítanának a magyar politikusok, abban akár az IMF is partner lehetne. A kamatkiadások csökkenése talán meg is érne ennyit.

Persze egy sikeres ország nem szorul az IMF-re. De mi még nem vagyunk sikeresek. Talán egyszer azok leszünk.