Az EU-politikusok remekül tudnak felfordulást csinálni - Megbukik az euró?

Ha megnézzük a legfontosabb makrogazdasági mutatókat, akkor nem látunk problémára utaló jeleket az euróövezet egészére nézve. Éppen ellenkezőleg, egyensúlyban lévő fizetési mérleget tud felmutatni, ami azt jelenti, hogy elégséges erőforrásokkal rendelkezik ahhoz, hogy megoldja a közfinanszírozási problémákat. E tekintetben az övezet előnyös képet mutat például más térségekkel összehasonlítva. Az Egyesült Államok vagy még közelebb Nagy-Britannia tetemes külső deficitet halmoz fel, emiatt erősen függ a folyamatos tőkebeáramlástól. Ha a fiskális politikát nézzük, akkor is viszonylag erős pozíciókat látunk, mert az átlagos költségvetési hiány sokkal alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban (az euróövezetben a GDP 4 százaléka körül van az átfogó deficitmutató, míg az USA-ban megközelíti a 10 százalékot).

A valuta értékvesztése egy további biztos jele lenne a gyengeségnek, ami megelőzi a hanyatlást és a szétesést. Látni kell azonban, hogy az euróövezet esetében erről sincs szó, mert az inflációs ráta alacsony maradt, sőt alatta van az amerikainak és a britekének. Annak sem látszik számottevő veszélye, hogy gyorsuljon a drágulás üteme, mert a béremelési követelések változatlanul nyomottak. Emellett az Európai Központi Bankra is csekély nyomás nehezedik a deficitek finanszírozása végett. Ezek a hiányok amúgy is alacsonyak, és az előrejelzések szerint eltűnnek a következő néhány év során.

Az államadósság refinanszírozása pedig nem inflációs hatású, mivel nem támaszt újabb vásárlőerőt. Az Európai Központi Bank ugyanis csak egyfajta „központi közvetítő” minőségében lép fel a kockázatoktól irtózó német megtakarítók és az olasz kormány között. Sokat írtak az utóbbi időben a lanyha európai növekedésről. A statisztikai adatok azonban itt sem mutatnak olyan rossz képet. Az utóbbi egy évtizedben az egy főre jutó növekedésvonatkozásában az Egyesült Államok és az euróövezet nagyjából egyforma teljesítményt nyújtott.

Ha figyelembe vesszük az euróövezet fundamentális gazdasági folyamataiban megnyilvánuló viszonylagos erőt, akkor valóban túl korainak látszik az egységes valuta leírása. A válság azonban egyre rosszabbra fordul, mert az európai politikusok határtalan képességet mutatnak arra, hogy az adott helyzetből felfordulást csináljanak. A nagy probléma a megtakarítások és a pénzügyi befektetések belső eloszlásában rejlik. Bár az euróövezet egészében elégségesek lennének a megtakarítások az összes deficit finanszírozására, az egyes kormányok mégis vergődnek, mert a félretett források immár nem áramlanak a tagországok között.

Az Alpoktól északra túlzott megtakarítások halmozódtak fel, az észak-európaiak ennek ellenére nem akarják finanszírozni a déli államokat, például Olaszországot, Spanyolországot és Görögországot. Ez az oka annak, hogy az olaszországi és más földközi-tengeri országok adósságának kamatfelára 450–500 bázispont között mozog, miközben Németország lényegében nulla százalékos rátán tud rövid lejáratú államadósságot kibocsátani. A kérdés itt tehát az, hogy miként fog véget érni Észak-Európa „befektetési sztrájkja”?

A német álláspont az, hogy a pénzügyi piacok elfogadható kamatráták szerint fogják finanszírozni Olaszországot, amint a kormánya hiteles gazdaságpolitikát folytat. Ha az olaszok számára a hitelek költségei makacsul magas szinten állandósulnak, akkor az egyedüli megoldás csak az lehet, hogy keményebben kell próbálkozni. Ezzel szemben az olasz álláspontot a következőképpen lehetne jellemezni: „minden, emberileg elképzelhető erőfeszítést megteszünk, hogy megszüntessük a deficitet, de problémáink vannak a meglévő adósság továbbgörgetésével.”

A német kormány természetesen gondjába vehetné a probléma kezelését, ha kész lenne az olasz, a spanyol és más országok adósságának garantálására. Az ezzel járó hatalmas kockázatoktól azonban érthetően vonakodnak Berlinben, jóllehet az is hatalmas veszélyeket rejt, ha elzárkózik a dél-európai államadósságok törlesztésének szavatolásától.
Az Európai Központi Bank meg tudná oldani a problémát, ha a pénzügyi piacok által elkerült összes államadósságot felvásárolná. Az ezzel járó kockázatok vállalásától azonban ez az intézmény is érthetően vonakodik. Márpedig éppen ez a szembenállás az, ami idegességet okoz a piacokon, és veszélyezteti az euró életképességét.

A politikusok számára mindig is az adóssághegy tovagörgetésének menedzselése volt az egyik legsúlyosabb kihívás. A régi időkben a hitelezők és az adósok közötti konfliktus gyakorta torkollt erőszakba, amikor a tartozások terhe alóli mentesülésnek az alternatívája csak az adósrabszolgaság volt. Napjaink Európájában természetesen jóval civilizáltabb formát ölt a hitelezők és az adósok közötti összeütközés, amelynek kezelése áttevődik az Európai Tanács üléseire, illetve az Európai Központi Bank belső tanácskozásaira.

A konfliktusok azonban ennek ellenére megoldatlanok maradnak. Ha a folyamat eredményeként az euró megbukik, akkor az nem azért lesz, mert a megoldásra eleve nem lett volna lehetőség, hanem mert nem tették azt, amire szükség lett volna. Az euró hosszú távra szóló túléléséhez meg kell találni a megfelelő elegyet az adósok kiigazító intézkedései és a tartozások elengedése között. Ahol pedig ez sem elég, ott áthidaló finanszírozás megteremtésével kell meggyőzni az idegessé váló pénzügyi piacokat arról, hogy lesz elegendő idejük az adósoknak, amíg az alkalmazkodást célzó intézkedéseik meghozzák az eredményeket. Ehhez rendelkezésre állnak az erőforrások, ezek mobilizáláshoz pedig Európában politikai akaratra van szükség.

Daniel Gros-->