Mikor lesz itt növekedés?

A tavalyi utolsó negyedévben a magyar gazdaság 1,4 százalékkal nőtt, a 2011-es éves GDP-növekedés pedig 1,7 százalék volt. Ez persze európai összevetésben az átlagos növekedésnél valamivel jobb teljesítmény, mivel a dél-európai gazdaságok, mindenekelőtt a 7 százalékos visszaesést megélő Görögország, alaposan lehúzták az EU átlagát. Messze elmarad viszont a magyar növekedés a kelet-közép-európai országok többségére jellemző ütemtől. Ráadásul a szerkezetében tovább erősödtek a duális gazdaságra jellemző vonások. A belföldi felhasználás volumene tavaly fél százalékkal esett vissza, de a csökkenés az év második felében már másfél százalék volt.

A fogyasztás stagnálása mellett tovább zuhantak a beruházások, és a jövőbeli növekedés szempontjából kulcsindikátornak tekinthető beruházási ráta (a beruházások aránya a GDP-ben) 17 százalék alatti szintre, a kilencvenes évek eleje óta nem tapasztalt mélypontra esett. Az, hogy egyáltalán volt csekély pozitív növekedés, kizárólag a nettó exportnak köszönhető: a pozitív külkereskedelmi egyenleg önmagában 2,2 százalékponttal emelte a GDP-t, vagyis enélkül visszaesett volna a magyar gazdaság teljesítménye tavaly.

Elmaradt tehát a remélt fordulat a növekedés szerkezetében, amit a különböző gazdasági ágak kibocsátása is jelez. Még mindig zsugorodik az építőipar és a szolgáltatások teljesítménye, és a szerencsés időjárási körülményeknek köszönhetően több mint 25 százalékkal bővülő mezőgazdaság mellett lényegében kizárólag az exportáló feldolgozóipari vállalatok tudtak bővülni. Történeti és nemzetközi öszszevetésben elgondolkodtató, hogy jelenlegi ismereteink szerint a válság előtti szintjét legkorábban 2015–2016 környékén érheti el a magyar gazdaság, miközben az idén az egy főre jutó GDP-t tekintve minden bizonnyal megelőz bennünket Lengyelország, amely a kétezres évek elején még 20 százalékos fejlettségi lemaradásban volt hozzánk képest.

A közeljövő hazai kilátásait tekintve két alapkérdés biztosan megfogalmazódik: az egyik, hogy mely ágazatok tudják kilendíteni gazdaságunkat a mostani növekedési mélypontról, a másik, hogy ez bekövetkezik-e végre az idén. A költségvetés élénkítő hatásában egyelőre aligha reménykedhetünk. Mivel külső pénzügyi sebezhetőségünk és a túlzottdeficit-eljáráshoz kapcsolódó kötelezettségeink miatt az IMF és az Európai Bizottság támogatásáról nem mondhatunk le, elkerülhetetlennek tűnnek a további megszorítások.

Megfelelő fiskális kiigazítás hiányában ugyanis nemcsak az európai kohéziós forrásoktól esnénk el, hanem a közvetlen hatásokon túl vélhetően alapvetően rendülne meg makrogazdasági és pénzügyi környezetünk – mindez zuhanó árfolyamot és egekbe szökő állampapír-piaci hozamokat jelentene. Ez azonban szerencsére nem tűnik reális forgatókönyvnek. Sőt, paradox módon közvetett hatásain keresztül éppen a további kiigazítás hozhatja mozgásba a növekedési tényezőket, részben pénzpiaci hatásain, részben pedig a befektetőkre gyakorolt vonzerején keresztül: ettől az állampapírhozamok és a hitelkamatok jelentősen csökkenhetnek és élénkülhet a beruházói kedv.

Jól tudjuk persze azt is, hogy mindez csak akkor működik, ha közben a politikai döntéshozók el tudják hitetni a magyar lakossággal és a vállalkozásokkal, hogy belátható időn belül végre valóban javulnak a kilátásaik. És ez lesz a legnehezebb, különösen a közösségi közlekedés vagy a felsőoktatás finanszírozási körülményeinek alakulása mellett. Ha viszont a fiskális stabilizáció csak a nemzetközi befektetőket győzi meg, akkor a magyar gazdasági növekedés duális jellege tovább erősödik, és a csekély növekedésből szinte semmit nem érzékel majd a hazai gazdasági szereplők többsége.