Volcker: Diszkvalifikálják az IMF-hiteleknél az alkalmatlan államokat

Nemzetközi konszenzus híján a szükséges reformok akár el is vetélhetnek. A pénzügyi piacok szabadsága, a személyek szabad mozgása, illetve menekülésük a túlszabályozottság és az adók elől elfogadható, sőt építő jellegű is lehet, amennyiben fékezi a túlzott hivatali beavatkozást. A féktelen deregulációs verseny azonban káros, mert megakadályozza a szükséges etikai és elővigyázatossági szabványok betartását.

A legfontosabb talán a rendszer egésze számára kritikus jelentőségű intézmények bukásveszélyének koherens megközelítése. Az Egyesült Államokban az új csődeljárási előírások inkább a cégek bukását, semmint megmentését diktálják. E törekvések sikere azonban nagyrészt azon múlik, hogy az ilyen megközelítések általánossá válnak-e más pénzügyi központokban.

A szabályozási gyakorlat szigorú uniformizálására mégsem lenne szükség. Az USA és Nagy-Britannia megközelítései például eltérnek abban, hogy miként kell visszatartani a kereskedelmi bankokat a spekulatív, saját számlás kereskedéstől, miközben az alapvető gazdaságpolitikai aggályok nagyrészt hasonlóak. Azt ugyanakkor el kell kerülni, hogy más joghatóság miatt sérüljenek a cégek központjában érvényes korlátozások.

Az említettekhez szorosan kapcsolódik a nemzetközi monetáris rendszer reformja. E ponton joggal felvethető, hogy létezik-e egyáltalán rendszer a szónak abban az értelmében, ahogy a Bretton Woods-i rendezésről, vagy korábban a látszólag egyszerű aranystandardról beszélni szoktak. Vitathatatlan, hogy egy jól definiált és hatékony nemzetközi monetáris rendszert most sokkal nehezebb megvalósítani, mert a piac és a tőkemozgás hatalmasra nőtt, és jóval szeszélyesebbé vált. Az is tény, hogy a globális gazdaság egy szervezettebb rendszer nélkül is tudott növekedni.

Azt azonban gyakran figyelmen kívül hagyják, hogy az 1990-es években egymást követő pénzügyi válságok gyökereit a nemzetközi monetáris felfordulásban kell keresni, ami a 2008-ban kirobbant válság során még fontosabb szerepet játszott. A tényezők közül kiemelkedik az USA és Ázsia egymást bizonyos szempontból kiegészítő egyensúlyhiánya. A 2000 és 2007 közötti időszakban az USA 5500 milliárd dolláros kumulált folyómérleghiányt hozott össze, ami közel szimmetrikus módon megfelel Kína és Japán együttes tartaléknövekedésének. Kína hasznosnak találta a hatalmas többletek felhalmozását, amit a tetemes belső megtakarítási rátával és a jelentős tőkebeáramlással együtt az iparosítás és a gyors gazdasági növekedés alátámasztására használt fel.

Ezzel szemben az USA – a lassú növekedés mellett – kivételesen magas szintű fogyasztást tartott fenn a személyes megtakarítások rovására, az egyidejűleg felfúvódott ingatlanpiaci buborék pedig óriási durranással pukkadt ki. A tanulság mindebből az, hogy ha egy országot a saját gazdaságpolitikai eszközeivel magára hagynak, akkor a saját preferenciái mentén haladva elhúzódó és végső soron fenntarthatatlan egyensúlyhiányokhoz jut el. Előbb vagy utóbb kiigazítás válik szükségessé, amit vagy belső gazdasági megfontolás, vagy egy jól működő nemzetközi monetáris rendszer, végső soron azonban egy pénzügyi válság is ki tud kényszeríteni.

Nem is oly rég még kényelmesen elmélkedhettünk azon, hogy a lebegő árfolyamok képesek a nemzetközi kiigazítások gyors és rendezett közvetítésére. A valóságban azonban számos gazdaság nem tartotta kívánatosnak a valutája lebegtetését. Így maradt a bizonyosság, hogy a részvétel egy nyitott világgazdaságban szükségessé teszi a szuverenitás bizonyos fokú feladását. Vagy némileg pozitívabb fogalmazásban, szükség van a gazdaságpolitika hatékonyabb összehangolására. Itt a következő lehetőségek adódnak:

• Az IMF szigorúbb felügyelete, és az országok nagyobb fokú elkötelezettsége a bevett normák és a „legjobb gyakorlat” követésére.
• Az IMF, a G20 vagy mások közvetlen és nyilvános ajánlásai, kötelező konzultációkkal.
• Alkalmassá minősítés vagy diszkvalifikálás az IMF vagy mások hiteleire.
• Kamatbírság, illetve más pénzügyi büntetés vagy éppen ösztönzés az Európában most mérlegelt sémák mentén.

Ha a múlt bukásaira alapozott megközelítés nem látszik eléggé hatékonynak, akkor a valuták lebegtetésére vonatkozó új elképzelések talán ígéretesek lehetnek. Szükségesnek látszik például valamilyen egyezség az „egyensúlyi” árfolyamokról, de elég nagy ingadozási sávokat kell meghatározni ahhoz, hogy a piacok fegyelmező szerepe működhessen.

További aggályt jelent a megfelelő tartalékvaluta és az elégséges nemzetközi likviditás. Éveken keresztül praktikus válasznak látszott a dollár, ami azonban panaszokat váltott ki az USA „rendkívüli privilégiumáról”. Végső soron azonban Amerikának sem érdeke, hogy növelje a fizetési deficitjét. A világ többi részének ugyanis csak a rugalmasság kell, amit a világ legnagyobb, legerősebb és legstabilabb gazdaságának valutája kínálni tud. Egy hasznos tartalékvaluta kínálatának korlátozottnak kell lennie, éppen annyi rugalmassággal, amire szükség van a turbulens pénzügyi világ megjósolhatatlan – és esetenként óriási – igényeinek kielégítésére.