Ki fog itt beruházni?

Természetes, hogy a magasra szökött költségvetési hiány és a veszélyes államadóssági szint idején az első „homokzsák”, melyet a kiadásokból kidobnak, a halaszthatónak tűnő beruházásoké. A válságból való kilábalás ugyanakkor nem képzelhető el látványos szerkezetváltás, termékmegújítás, erős modernizálódás nélkül, mindez pedig aligha valósulhat meg dinamikus beruházási és fejlesztési ráfordítások nélkül.

A beruházási ráta 2005. évi 22,8 százalékos aránya 2011-re 16,8 százalékra esett, és 2012–13-ban enyhén tovább mérséklődhet. A 16 százalékos mutató az EU27-ek között talán a legalacsonyabb, de ennél is fontosabb, hogy normális gazdasági növekedés mellett 22–24 százalék lenne kívánatos. Gyorsan bővülő, felzárkózó gazdaságokban a beruházási ráta gyakran jóval 30 százalékot meghaladó szinten alakul.

Az okok többé-kevésbé ismertek. A hazai beruházások 2000 és 2006 között, a soha nem tapasztalt mértékű pénzbőség idején is viszonylag szerény arányt értek el, mivel a pénzbőség az állami költekezést és a lakossági folyó fogyasztás látványos bővülését finanszírozta. Közismert és nehezen vitatható tény: a történelmi mélypontra esett beruházási ráta látványos, legalább 8-10 százalékpontos emelése nélkül versenyképességünk további romlására és a gazdasági növekedés alacsony, bizonytalan alakulására számíthatunk. A foglalkoztatási szint növelése, az 1 millió új munkahely teremtése csak akkor kaphat gazdasági értelmet, ha azt a beruházások dinamikus növekedése alapozza meg.

A jövő alapkérdése: ki fog itt beruházni, és milyen forrásokra számíthatunk? Első ránézésre a dolog kézenfekvő: gazdasági növekedésünk felpörgetése teremt majd forrást a beruházások bővüléséhez. Ez igaz, de beruházások és modernizáció nélkül mitől lenne növekedés? Még a hivatalból optimistáknak is el kell ismerniük, hogy az állam mint beruházó az évtized végéig aligha lehet meghatározó a mostani költségvetési feszültségek és az államadósság csökkentésének szándéka mellett.

Ebben a helyzetben a külföldi hitelfelvétel is csak nagyon korlátozott lehet, a költségvetés bevételei pedig – az eleve súlyos adóterhek és az 1,5-2,0 százalékra tehető szerény gazdasági növekedés mellett – csak nehezen növelhetők. A hazai vállalkozási szféra alacsony hatékonyságú, hitelképessége igen szerény, és ami a legfontosabb: a belső kereslet rendkívül szűkös: a remélt 2 százalék körüli növekedésnél is legalább egy százalékponttal kisebb keresletbővülésre számíthatunk.

A beruházásokat szolgáló hazai források siralmas jövőbeni lehetőségeinél csak a külföldről várható források kilátásai rosszabbak. A hírek szerint az EU következő 7 éves költségvetési irányszámai közül az eddig 25 milliárd eurós kohéziós alap közel 19 milliárdra csökkenhet. Ennél is aggasztóbbak a közvetlen külföldi tőkebeáramlás kilátásai: az EU által nemrégiben közölt adatok szerint a közvetlen külföldi beruházások szaldója 2010–2011 között nulla volt, és a következő évekre is nullszaldós tőkebeáramlásra számíthat Magyarország.

Ha mindezekhez hozzátesszük az egyre növekvő hitelességi deficitet, a kör bezárul. A normálisnak tekinthető 22–24 százalékos beruházási ráta 1,5–2,0 százalékos GDP-növekedés mellett még akkor sem tűnik elérhetőnek, ha a teljes GDP-növekményt beruházásokra fordítanánk. A nem hagyományos gazdaságpolitika, a külföldi tőkével szembeni ellenérzés, a válságadók, a nonprofit jellegű lakossági szolgáltatások, a jó és a rossz külföldi tőke megkülönböztetése – mindezek alapvető átértékelése nélkül a külföldi közvetlen beruházásokban sem reménykedhetünk. A kérdés tehát kérdés marad: ki fog itt beruházni, mitől lesz itt növekedés?