A rezsicsökkentéssel a kormány a választások logikáját követi

Magyarországon a politikai elit az elmúlt két évtizedben mindig a maga módján alkalmazkodott a választásokhoz. Ha külső körülmények ebben nem gátolták, akkor a választási évek szerinti politikai ciklust követte. Közvetlenül a választások előtt, illetve magukban a választási években bőkezű volt: ekkor megnőttek az állami beruházások, ezekre az évekre koncentrálódtak az EU-forrásokra épülő fejlesztések, és jellemzően nagymértékben emelkedtek a nyugdíjak is. Az adakozás éveit azután rendre megszorítások követték: a választások utáni két évben jött a fiskális restrikció, csökkentek a központi beruházások, halasztást szenvedtek az EU-forrásokból megvalósítani szándékozott fejlesztések, és ilyenkor jellemzően szigorodott a nyugdíjképlet is. Mindez a magyar gazdaságpolitikának sajátos rángatózó jelleget adott, a köznyelvben „stop-go”, „húzd meg, ereszd meg” vagy éppen „előbb osztogat, aztán fosztogat” fordulatokkal leírt döntéshozatali mechanizmus valójában csak egyszer bicsaklott meg igazán, mégpedig a legutóbbi, a 2010-es választások előtt. Ekkor a választások előtt vezetett be húsbavágó megszorításokat az akkori kormányzat: a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság nyomásának engedve jelentősen visszavágta a választók számára különösen érzékeny jóléti juttatásokat is. Ez persze nem maradt politikai következmény nélkül – megkockáztatható, hogy a mai kétharmados többség jórészt ennek a jóléti restrikciónak tudható

A választási ciklusokhoz alkalmazkodó gazdaságpolitika perspektívájából a jelenlegi kormányzat számos olyan lépését is megérthetjük, amely szakpolitikai vagy ideológiai nézőpontból nehezen magyarázható, hovatovább irracionálisnak tűnhet. Itt van például a rezsicsökkentés kérdése. A kormányzat vélhetően azt gondolja, hogy „a folytatódó rezsicsökkentés” témájának a viták középpontjába emelésével számos bizonytalan választót a maga oldalára állíthat – és az utóbb ismertté vált közvélemény-kutatási adatok alapján úgy tűnik, ebben igaza is lehet. Ez persze csak rövid távon érvényes politikai racionalitás: a döntéshozók úgy ítélik meg, hogy azok a kockázatok, amelyek a szolgáltatások valószínű minőségi romlásából, a hálózatok karbantartásának elmaradásából adódnak, lényegesen kisebbek, mint a választási élénkítésből fakadó hasznok. Ebben a megközelítésben persze az időhorizontunk drámaian beszűkül, és alig számít valamit, hogy mi lesz a választások után. Azok a szakpolitikai kritikák, amelyek többek között az oktatással, a foglalkoztatással, a beruházási politikával vagy éppen az általános jogbiztonsággal kapcsolatban megfogalmazódnak, kevéssé játszanak szerepet, hiszen negatív következményeik eltörpülnek ahhoz képest, amit például a rezsicsökkentés vagy más jóléti populista intézkedések hozhatnak. A baj kettős: egyrészt úgy tűnik, nincsenek olyan szakpolitikai tabuk, amelyeket ne lehetne átlépni a választási győzelemért. (A dolog persze nem új: emlékszünk olyan választásokra, amelyek előtt csökkent, utána viszont jelentősen nőtt az áfa-kulcs.) Másrészt azt is látjuk, hogy a magyar választók még mindig alapvetően fogékonyak a jóléti osztogatásra – az életviszonyoknak az elmúlt években megélt romlását sokak esetében felülírja a rövid távú könnyebbség a rezsiköltségek fizetésében. A kérdés így tehát leegyszerűsödik: van-e olyan külső kényszer, amely határt szab a rövidtávú választási logika mindenhatóságának? Vagy már megint a külső kényszerekben (EU, nemzetközi pénzpiacok nyomása) reménykedünk? Magyarország alapvető baja, hogy a problémáit még mindig nem tudja belülről megoldani.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Hegedűs Miklós, Mellár Tamás, Orbán Gábor.
Megjelenés minden szerdán.