„Az államnak maga felé hajlik a keze?”

– Hogyan érintenek egy magánintézményt a közelmúlt felsőoktatási átalakításai?
– Nagyon alapos hatásvizsgálatok után kellene dönteni felsőoktatási kérdésekben, ám ilyenek nem készültek. A diákok valójában nem tudják pontosan, mit is választanak, hiszen nincsenek tisztában azzal, hogy egy adott intézményben milyen infrastruktúra, vagy hány minősített oktató van. Gyakran halljuk, hogy önfenntartó felsőoktatás kell, de mi már ezt megvalósítottuk. Mi az államtól 2010 óta nem kapunk pénzt normatív támogatásként. A versenytársaink, vagyis az állami fenntartású egyetemek kapnak. Nekünk ebben a helyzetben ki kell találnunk, hogy milyen fizetőképes közönséget tudunk vonzani, és mit tudunk cserébe biztosítani. Ha olcsón adnánk rossz képzést, az magánintézményként a halálunkat jelentené.
– Egy ilyen versenyhelyzetben a magánintézményeknek nem kedvez az, hogy az állami egyetemektől forrást vonnak el?
– Ezt a negatív esélyegyenlőséget nem kívánom senkinek. Ha a korábbiaknál kevesebb állami támogatást kapnának a versenytársak, az elvben javítaná némileg a versenyfeltételeinket. A diák nézőpontjából azonban lényeges a különbség: azonos szakokért itt fizet, az állami intézményekben pedig nem. Ugyanakkor, ha a mi hallgatóink semmilyen állami támogatást nem kapnak, az állami intézményekben viszont kapnak, akkor világos a helyzet. Azzal, hogy az állami akkreditációt megszereztük, ugyanúgy érvényes ránk minden szabály és kötelezettség, mint a többiekre. De hiába van esetleg lényegesen jobb infrastruktúránk, magas színvonalú képzésünk, a kiváló képességű, de kevésbé tehetős hallgatóknak nincs igazi esélyegyenlőségük ezt kihasználni.
– Így nem juthatnak be azok, akik nem elég tehetősek.
– Ezzel elveszítjük azokat a tehetségeket, akik nem tudnak fizetni. Különösen fájdalmas ez a művészeti szakjainkra jelentkező, azon különösen tehetséges hallgatók esetében, akik nem tudják kifizetni a tandíjat, és emiatt nem tudnak ide jönni, miközben sehol az országban nem találnak hasonlóan jó tanulási feltételeket. Ez nem a tehetségekkel való felelős gazdálkodás. És tegyük hozzá: ezeket a feltételeket állami támogatás nélkül, saját erőből hoztuk létre. Tehát az állami költségvetés szempontjából a magánintézményekben megszerezhető felsőoktatási diploma sokkal kevesebbe kerül, mint ugyanez az állami intézményekben.
– Mi lenne a megoldás Ön szerint?
– Ha valaki ugyanazt az akkreditált szolgáltatást nyújtja, mint az állami intézmények, akkor a hallgató ott is kaphasson hasonló állami támogatást. A támogatottak arányán lehetne vitatkozni, de jelenleg senki nem kap semmit. Az egyházi felsőoktatási intézmények, például a vatikáni szerződés értelmében, kapnak állami támogatást. Az állam elvileg bárkinek adhatna támogatást. Elfogadjuk, hogy legyenek feltételek, de a fenntartó kiléte ne legyen szempont, ezt ugyanis diszkriminatívnak gondolom. Összekötik a lábunkat, és úgy kell táncolnunk.
– Mi a véleménye arról, hogy a felsőoktatás nem felel meg a munkaerőpiaci igényeknek, és a reform célja az lenne, hogy a két rendszert közelítsék egymáshoz?
– Ez komoly kérdés, amely az elmúlt évtizedek reformjaiban mindig felmerült. Ugyanakkor nem láttam még olyan gazdaságot és felsőoktatást, amelyik konkrétan meg tudta volna mondani, hogy három vagy öt év múlva milyen munkaerőpiaci igények lesznek. Tendenciák persze vannak. A világon nincs sehol olyan, hogy konkrét munkahelyekre képez a felsőoktatás, inkább kompetenciákat fejleszt. Fontos a szakmai gyakorlat, ennek érdekében a felsőoktatás és a munkahelyek együttműködését mélyíteni kell. Az igaz, hogy a munkahelyek eddig is szívesen fogadtak ingyen rabszolgát, ám ez nem garantálja, hogy ennek lesz bármi értelme, ha nem veszik kellően komolyan a hallgató képzését.
– A gazdaságból mégis lehet következtetni arra, milyen szakemberek kellenének.
– Természetesen. Látható például, hogy az autóipar nem elmenni akar innen, hanem ide akar jönni. Ebből következik, hogy folyamatosan szükség van mérnök képzésére. De a természettudományos szakokon, beleértve a tanári szakokat is, folyamatos az igény a képzésre.
– Mi van azokkal, akik nem a mérnöki szakok egyikét végezték el?
– Felületes az az álláspont, hogy aki nem természettudományos, vagy műszaki szakot végez, az nem is ér semmit. Rengeteg olyan kompetenciát lehet átadni más szakokon, amelynek közvetlen üzleti és társadalmi haszna van. Ha valaki elvégez akár egy bölcsész szakot, nagyobb eséllyel talál magának munkát, hiszen nőtt a műveltsége, bővültek az ismeretei, a képességei. Ha még valamit tanul hozzá, az esélyei tovább nőhetnek. Ráadásul egy bölcsészképzés nem is kerül olyan sokba. Például a francia gazdaság ma már több bölcsészt alkalmaz, mert kreatívabbak, nyitottabbak menedzserként is a többieknél. A kommunikáció szakosok 60–70 százaléka idehaza is hamar elhelyezkedik, mert nagyon hasznos, jól konvertálható tudással rendelkeznek.

1976-ban szerzett diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd

1980-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán

 1979-ben az MKKE egyetemi doktor címét szerezte meg

1994-től az MTA politikatudomány kandidátusa

2008-tól a Miskolci Egyetem szervezés és gazdálkodástudomány habilitált doktora

1976-ban szerzett diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd

1980-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán

 1979-ben az MKKE egyetemi doktor címét szerezte meg

1994-től az MTA politikatudomány kandidátusa

2008-tól a Miskolci Egyetem szervezés és gazdálkodástudomány habilitált doktora -->