Franciaország nem nyeri vissza erejét, ha nem lép ki az eurózónából

Az év elején Franciaország vezetőitől két megdöbbentő nyilatkozatot hallhatott a világ. François Hollande államfő az euró erősödésére reagálva egy árfolyamcél felállítását szorgalmazta, Pierre Moscovici pénzügyminiszter pedig annak a véleményének adott hangot, hogy Európának haladékot kellene adnia Franciaországnak a 3 százalékos deficitcél elérésére. Mindkét véleményből az következik, hogy Franciaország befolyásolni szeretné a gazdasági és monetáris unió szabályait és döntéseit. 1989 és 1991 között François Mitterrand elnököt ugyanezek a célok vezették, amikor az euró németországi bevezetését kérte – aminek eredményeként Franciaország úgy használhatta ki a Bundesbank monetáris pozícióit, hogy saját befolyását is megtartotta. Az euróbevezetés volt a feltétele, hogy Franciaország jóváhagyja a német újraegyesítés tervét, Németország pedig elfogadta. Két évtizeddel múltán Németország már nem biztos, hogy ugyanilyen engedékeny lenne.

Az államadósság- és bankválság miatt az eurózóna-tagok versenyképessége közötti különbségek tovább nőttek. Franciaországban a versenyképesség romlását súlyosította a munka adóterheinek emelése, amire a jóléti programok és az elsőrendű állami szolgáltatások finanszírozása érdekében volt szükség.

Egy monetáris unióban a versenyképesség különbségei csak két úton mérsékelhetők: a kevésbé versenyképesek felé irányuló transzferekkel vagy belső leértékeléssel, azaz a reálbérek csökkentésével.

Nem túl meglepő módon sokáig a transzfert részesítették előnyben, amely 2008-ig a kormányoknak és a bankoknak nyújtott hitelek formáját öltötte. A hitelbuborék 2008-as kipukkanása után ennek a tőkeáramlásnak a helyét fiskális transzferek vették át, aminek következtében a költségvetési deficitek emelkedtek. Manapság, amikor a fő hitelező a német kormány, az összes ilyen transzfernek megszorítás – azaz belső leértékelés – a feltétele. Az Európai Stabilitási Mechanizmus programjai például szigorú deficitcélok betartásához és strukturális kiigazításhoz van kötve. Az Európai Központi Bank megszorításokhoz köti a bajba jutott országok rövid távú kötvényeinek vásárlását is.

Az EKB Közvetlen Monetáris Tranzakciók programja által megtestesített „rakétavető” egyelőre anélkül is elérte célját, hogy alkalmazni kellett volna. Az eurózóna pénzügyi piacai stabilizálódtak, az euró a dollárral és a jennel szemben is erősödött. Mint azonban Hollande legutóbbi nyilatkozatai is jelzik, az erős euró végképp nem az, amire egy Franciaországhoz hasonlóan gyenge versenyképességű országnak szüksége lenne.

A francia kormánynak – Madriddal és Rómával ellentétben – egyelőre nem okoz gondot, hogy alacsony kamatok mellett finanszírozza adósságát, de a deviza erősödése – miközben a gazdaság recesszióba süllyed – olyan, mintha egy meg nem gyújtott máglyára benzint locsolnánk. Ha a növekedés nem indul be, Franciaország eleve magas államadóssága kezelhetetlenné válik, erősítve az ország kötvényeinek kockázatát.

Ebből ered a divatos elképzelés, amely szerint a kötvénypiacok a kisebb megszorítást üdvözlik: ez ugyanis lendületet adhat a növekedésnek, ami hosszú távon fenntarthatóvá teszi az államadósság szintjét. Nem meglepő tehát, hogy Moscovici „közös európai döntést” szorgalmaz a fiskális egyezményben foglalt követelmények lazításáról – Franciaországnak ugyanis szolgálatai teljesítéséhez masszívan csökkenteni kell a kiadásait.
Vajon Németország hozzájárulna egy ilyen lazításhoz? Vagy Hollande ki nem mondott elgondolásához, amely szerint az EKB-nak a japán jegybank példáját követve a monetáris politika lazításával kellene gyengítenie az eurót?

Japánnal (és persze az USA-val) ellentétben Franciaország egy monetáris unió tagja, és nem tűzhet ki egyoldalúan célokat. A katasztrófát így csak kétféleképpen kerülheti el: kikényszeríti a német irányvonal megváltoztatását vagy saját útjára lép.

Két oka is van, hogy a második lehetőség – a monetáris unióból való kilépés – ezidáig elképzelhetetlen volt. Az első a gazdaság-pénzügyi kockázat: az euró kivezetése bankválságot, inflációt, tőkekimenekülést és esetleg államcsődöt idézhet elő. Másrészről a költségeket a versenyképesség javulásából és az adósság reálértékének csökkenéséből származó haszon ellensúlyozná, amennyiben helyreállna a francia gazdasági kilátásokba vetett bizalom. A stratégia sikere a kormány hitelességétől függ. A második, geopolitikai akadályt a gazdasági stagnálás és a megállíthatatlanul emelkedő munkanélküliség. A francia politikai elit számára a második világháború óta a Németországgal való együttműködés központi jelentőségű volt az ország erejének és befolyásának biztosításához. Ezeket az ambíciókat az ország jóléte érdekében fel kell áldozni.

Franciaország nem nyeri vissza gazdasági erejét, ha nem lép ki az eurózónából. Az európai partnerekkel való kapcsolatokat még az átmeneti időszakban sem érné komoly sérelem. Éppen ellenkezőleg: a kilépés eredménye fenntartható jólét lenne, amely hosszú távon sokkal egészségesebb kereteket biztosítana a még szorosabb közösségi formák folyamatos kereséséhez.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org