Miért nem fut a szekér?

Régi nóta már, hogy Magyarországon azért kockázatos új üzleti vállalkozásba fogni, hosszabb távra tervezni, mert bizonytalan a beruházási környezet. Erről most épp a gépgyártók panaszkodtak, de jó eséllyel hasonló összkép kerekedne ki más iparágak képviselőinek faggatása után is. Az ország vezetői nemcsak kormányváltásonként, de egy-egy kurzuson belül is rendre újraírják a játékszabályokat, vagy hosszú időre kétségek között hagyják a piaci szereplőket azzal, hogy beígérnek egy változást – e-útdíj bevezetése, megújulóalapú energiatermelés támogatásának új alapokra helyezése –, aztán nem történik semmi. Illetve mégis: cégek kopnak ki a piacról, iparágak szűkülnek össze, magyarországi beruházásra készülő külföldiek fordulnak sarkon, amint alaposabban körülnéztek. Csak hab a tortán, hogyha mégis van hitel, akkor drága, a vállalkozások költségei és adóterhei nőnek, sok piaci szereplő a közbeszerzési eljárások szeplőtlen voltában sem bízik, a beruházási környezet javítását célzó intézkedések pedig döcögnek.

Igaz, így is akadnak nyereséges vagy felszínen maradó cégek. Ezek többsége azonban a saját méreteire, tartalékaira, illetve a hosszú távon gondolkodó – gyakran külföldi – tulajdonosra támaszkodva marad talpon. A sérülékenyebb és kiszolgáltatottabb kkv-k közül inkább csak a stabil, sok esetben külföldi beszállítói pozícióval bírók lehetnek nyugodtak.
A kormány mindezt látja, s mint mondja, maga is segítené a hazai termelést és a kivitelt. Támogatja például a fejlesztéseket, a cégigényekhez igazította a munka törvénykönyvét, megújított szakképzést ígér, külföldi kereskedőházakat nyit.

Mindez azonban nem elég, talán, mert nem elsősorban segítségből kellene több. Nemcsak attól fut jobban a szekér, ha több lovat fognak elé. Attól is, ha nem terhelik túl. Ha nem kényszerítik rögös útra. Ha nem rángatják állandóan a gyeplőt.