Stiglitz: Európa a reformok útját vagy az euró halálát választhatja

Az európai projekt, bármilyen idealisztikus is, sohasem volt alulról jövő kezdeményezés. Teljesen más azonban, ha technokratákat bátorítanak országok vezetésére egy olyan politika mentén, amely tömegek szenvedését idézi elő.

Bár Európa vezetőinek ezt kellemetlen beismerni a világ előtt, a valóság az, hogy az EU nagy része válságban van. A válság kezdete óta az olasz GDP olyan mértékben csökkent, mint a 30-as évek elején. A fiatal munkanélküliek aránya Görögországban meghaladja a 60 százalékot, Spanyolországban pedig az 50 százalékot. A humán tőke lerombolása miatt az európai szociális háló darabokra szakad, jövője teljesen bizonytalan.

A gazdaság orvosai a kezelés folytatását javasolják. Azokat a politikai vezetőket, akik más állásponton vannak, populistának bélyegzik. A kezelés azonban eredménytelen, és remény sincs arra, hogy hatékony lesz – legalábbis anélkül, hogy alkalmazása magánál betegségnél is károsabbá válna. A megszorításokból fakadó veszteségek felszámolása legalább 10 évbe telik. Nem a populizmus és nem is a rövidlátó gondolkodás késztette tehát a választókat arra, hogy elutasítsák a rájuk erőltetett gazdaságpolitikát, hanem annak felismerése, hogy az alkalmazott eszközök mélységesen elhibázottak.

Európa adottságai és forrásai – a fizikai, az emberi és a természeti tőke – a válság kirobbanása óta nem változtak. Az alkalmazott terápia következtében ezek a források messze nincsenek kihasználva. Bármi legyen is Európa problémája, ha a megoldás ezen a fronton hatalmas pazarlással jár, akkor nem lehet jó. A leegyszerűsített diagnózis, amely szerint a válságba került országok „tovább nyújtózkodtak, mint a takaróik érnek” – részben legalábbis – nyilvánvalóan téves. Spanyolország és Olaszország költségvetése a válság előtt többletet mutatott, GDP-arányos államadósságuk pedig alacsony volt. Ha Görögország lenne az egyetlen probléma, azt Európa könnyedén kezelni tudná.

Egy alternatív irányvonal viszont működhet. Európának kiterjedtebb fiskális föderalizmusra van szüksége. A szövetségi és az állami büdzsék aránya persze nem lehet kettő az egyhez, mint az Egyesült Államokban, de nyilvánvaló, hogy nagyobb volumenű uniós kiadásokra van szükség azoknál, amelyek a jelenlegi miniatűr (a megszorítások szorgalmazói által tovább csökkentett) büdzsében szerepelnek. Szükség van a bankunióra is. Ennek azonban valódi uniónak kell lennie, közös betétbiztosítással, bankmentő programmal és felügyelettel. Szükség van eurókötvényekre, vagy más, egyenértékű eszközökre is.

Európa vezetői felismerték, hogy növekedés nélkül az adósságteher egyre súlyosabb lesz, és hogy a megszorítások politikája a növekedés ellen hat. Évek teltek el, de a növekedési stratégia még mindig várat magára. Pedig jól ismert, minek kellene szerepelnie benne: olyan intézkedéseknek, amelyeknek megoldást kínálnak Európa belső egyensúlytalanságaira és a Németország hatalmas fizetésimérleg-többletére (amely értékben nagyjából akkora, mint Kínáé, GDP-arányosan pedig annak kétszerese). Ez Németországban a bérek emelését jelenti, illetve olyan intézkedéseket, amelyek erősítik a periféria gazdaságainak exportját és versenyképességét.
A belső leértékelés, vagyis a bérek és az árak csökkentése viszont – legalábbis az eurózóna-tagállamok többségében – nem működik. Ez ugyanis egyrészt növelné a háztartások, a vállalkozások és a kormányok adósságterheit, másrészt a különböző szektorok eltérő ütemű alkalmazkodása miatt a defláció súlyos zavarokat okozna a gazdaságban.

Ha a belső leértékelés megoldás lett volna, akkor a nagy gazdasági válság idején az aranystandard nem okozott volna problémát. A belső leértékelés, a megszorítások és a tőke menekülését megkönnyítő közös piac együtt toxikus kombinációt alkot.

Az európai projekt nagyszabású politikai eszme volt, és ma is az. A jólét és a béke előmozdítása helyett azonban jelenleg a viszály magjait hinti el az országok között és azokon belül is. Európa vezetői újra és újra megfogadják: mindent megtesznek az euró megmentése érdekébe. Mario Draghi híres ígérete – „kerül, amibe kerül” – átmeneti nyugalmat hozott. De Németország elutasított minden olyan intézkedést, ami a hosszú távú megoldás felé mutatott volna. A németek, úgy tűnik, megtesznek mindent – kivéve azt, amire szükség lenne. Vonakodva bár, de elfogadták a bankunió szükségességét a közös betétbiztosítással együtt. De az ütem, amely számukra megfelelő, nem tükrözi piac igényeit. A bankrendszer már több országban lélegeztetőgépre van kapcsolva. Vajon hányan kerülnek még az intenzív osztályra, mielőtt a bankunió valósággá válik?

Igen, Európának szüksége van strukturális reformokra, ahogy azt a megszorításpártiak is szorgalmazzák. De a legnagyobb hatást az eurózóna intézményrendszerének megújításával érhetnék el, nem pedig az egyes országokon belüli intézkedésekkel. Ha Európa nem szánja rá magát a reformokra, akkor nem kizárt, hogy a túlélés érdekében hagynia kell az eurót meghalni.

Az európai gazdasági és monetáris unió eszköz volt, amely egy cél szolgálatában áll – nem pedig maga a cél. Az európai választópolgárok, úgy tűnik, felismerték, hogy a jelenlegi helyzetben az euró éppen azoknak a céloknak az elérését gátolja, amelyek érdekében bevezették. Ezt az egyszerű igazságot Európa vezetői még nem ismerték fel.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org