Eltapsolt nyugdíjpénzek

Két éve indult a magánnyugdíjpénztárak államosítása. Ma már látszik: az állam a tagok által bő egy évtized alatt felhalmozott pénzt gyorsan elköltötte, alig 200 milliárd forint van már csak meg a több mint 3 ezer milliárdból. A pénz nagyobb része ugyan az adósságok csökkentésére ment el, de sokat költöttek folyó kiadásokra is, ráadásul az államadósság az elvont magánvagyon ellenére nem csökkent érdemben. Az sem segített ezen, hogy a GDP mintegy 1,3–1,4 százalékának megfelelő összegű magánnyugdíj-pénztári járulékok is most már az államhoz kerülnek, vagyis lényegesen könnyebb egyensúlyban tartani a büdzsét, mint korábban.

Az államosítás kevéske érdemi eredményt hozott tehát, a vagyonukat az államra átruházó tagok pedig azóta is hiába várnak az ígéretek teljesülésére, egyéni nyugdíjszámlák például az állami rendszerben a mai napig nincsenek, jó ideje már nem is esik szó róluk. Arról sincs hír, hogy hogyan kompenzálják azokat az egykori pénztártagokat, akik a reálhozamukat is átadták az államnak annak reményében, hogy magasabb nyugdíjat kapnak majd később, a hatályos jogszabályok ugyanis nem jogosítják őket több juttatásra.

Korábban naivan azt képzeltem, a lakosság felfogja, hogy a nyugdíjpénztári felhalmozás az egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – megtakarítás volt az életében, ebből tudja ugyanis majd idős korában, amikor dolgozni már nem lesz képes, finanszírozni részben a megélhetését. Ennek megfelelően, ha oda is adja az államnak ezt a pénzt, elvárja majd, hogy elszámoljanak vele, és teljesítsék a pénz elvételekor tett ígéreteket. Most viszont úgy tűnik, a volt tagok simán beletörődtek abba, hogy ez talán sosem következik be. Igaz persze az is, ha lennének is egyéni számlák az állami rendszerben, azokon maximum csak a tartozásokat lehetne könyvelni, azok fedezete, vagyis az egykori magánnyugdíj-vagyon ugyanis már nincs meg.