Orbán céljával a fejlettségi rangsor utolsó helyére küzdhetjük le magunkat

A mostani „új iparosítás” olyannak tűnik, mintha valaki a XX. század elején a mezőgazdaság arányának növelésében jelölte volna meg a magyar gazdaság boldogulását. A valóság ezzel szemben az, hogy 100 év alatt a magyar mezőgazdaság részaránya az akkori 70 százalékról mára 4 százalékra mérséklődött, a fejlett országok egészében pedig súlya nem haladja meg a 2 százalékot. Ráadásul a szerepcsökkenés nem csak a termelésnél, hanem a foglalkoztatásnál is hasonló trendeket mutat.

Az első meghatározó jelentőségű struktúraváltás a mezőgazdaság és az ipar között zajlott le. A modern gazdaság megteremtése, a viszonylag alacsony hatékonyságú mezőgazdaság és a jóval nagyobb termelékenységű és dinamikát hordozó ipar nem csak a közjó korábban elképzelhetetlen gyarapodását hozta, hanem a foglalkoztatásban és a fejlesztési források hasznosulásában is új perspektívákat nyitott. A XX. század első felében az iparosítás mértéke adta a gazdasági fejlettség legfőbb mutatóját, de a II. világháborút követően már a fejlett országokban az ipar részarányának lassú csökkenése figyelhető meg.

Globalizált világunkban az érvényesülő trendek nem szükségszerűen eredményezik valamennyi országban az ipar azonos mértékű térvesztését. Ebben számos tényező játszik átmenetileg vagy tartósan meghatározó szerepet, ilyen a tradíció, a kiinduló nyersanyagok hozzáférhetősége, a munkaerő rendelkezésre állása, képzettsége, vagy az innováció-képesség.

Magyarországon a 26-27 százalékos ipari részarány az EU átlagánál 6-7 százalékponttal magasabb. A nemzetközi összevetés inkább csak helyzetkép, önmagában nem perdöntő jelentőségű a jövő fejlesztési iránya kapcsán.

Inkább annak a bemutatása fontosabb, hogy a fejlett és versenyképes országokban az évtizedek óta érvényesülő ipari részarány csökkenést magyarázó, kikényszerítő feltételek Magyarországon érvényesek-e, illetve ezekkel szemben milyen komparatív előnyeink vannak, amelyek az általános trenddel szemben az ipar részarányának növekedését indokolják. Az ipar és a szolgáltatások évtizede zajló szerepcseréjének legfőbb mozgatója ugyanaz, mint a mezőgazdaság és az ipar esetében volt: a szélesebben értelmezett nemzetgazdasági szintű hatékonyság szembetűnő különbsége a szolgáltatások javára. Mindkét meghatározó növekedési tényező – tőke, munkaerő – tekintetében a szolgáltatások nagyobb előnyöket és fejlődési dinamikát kínálnak, az egységnyi GDP megtermeléséhez jóval kisebb ráfordítást feltételeznek.

Az ipar egységnyi GDP-hez szükséges energia általában jóval magasabb a szolgáltatásokénál. Az egységnyi villamosenergia az EU-ban – és még inkább Magyarországon – több mint kétszerese, a gáz esetében pedig többszöröse a versenytárs USA és a feltörekvő országokban érvényesülő áraknak. Ráadásul a kisebb országok csak szerény mértékben vállalkozhatnak komplett ipari rendszerek gyártására, inkább csak a bedolgozószerep, alkatrész- és részegység-gyártás előállítása valószínűsíthető. Ezekben pedig a verseny nagyon kiélezett, a tőkére és a munkaerőre számított nyereség pedig igen szűkre szabott. Napjainkban és a jövőben még inkább a „szakik” országa egyenlő a leszakadással.

Az „új iparosítás” Magyarországon nem más, mint az, hogy önként lemondunk a világ fejlődésével való lépéstartásról, és a könnyebb utat választjuk. Ez az utóbbi évtizedben elindult gazdasági visszamaradásunk folytatódását hozza.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.