Nem polip, hidra

Minden harmadik állami megbízást törvénytelen eszközökkel nyernek el – állapította meg a héten közzétett éves jelentésében az olasz pénzügyőrség (GdF) –, a hozzájuk kötődő kenőpénzek pedig ugyanazt az utat járják be, mint amit az adócsalók követnek. Az érintettek soha el nem végzett tevékenységekről bocsátanak ki számlákat és a befolyó summát valamilyen úton-módon külföldre viszik – különbség viszont az adócsaláshoz képest, hogy ezek az összegek nemcsak a pénzügyőrség látóköréből kerülnek ki, hanem más vesztegetéseket vagy politikai kiadásokat is finanszíroznak belőlük.

Tavaly a GdF becslése szerint 1,8 milliárd euró értékű megbízáshoz kapcsolódhatott valamiféle csúszópénz, ami önmagában nem vészes egy ekkora országban. A baj csak az, hogy Olaszországban alig több mint két évtizede volt egy olyan történelmi pillanat, amikor úgy tűnt, érdemi csapást lehet mérni az egész gazdasági és politikai életet szorításában tartó korrupcióra. A Tiszta Kezek csoportja – azaz a milánói vizsgálóbírák – egy kisstílű önkormányzati kenőpénzügyben kezdett el nyomozni 1992-ben; ebből aztán akkora pártfinanszírozási botrány lett, hogy két év alatt összeomlottak a háború utáni évtizedeket meghatározó nagy pártok, mind a jobb-, mind a baloldalon. Érinthetetlennek tűnő politikusok buktak meg – helyet csinálva többek között Silvio Berlusconinak –, nagyvállalatok csúcsvezetői választották az öngyilkosságot a börtön helyett. Az áldozat nagy volt, ám egy darabig el lehetett hinni: sok hibája van az olasz rendszernek, de legalább a korrupció polipjával végeztek a Tiszta Kezek.

Mára azonban rég bebizonyosodott: nem polip volt az, hanem hidra. Ha egy fejét levágták, kettő nőtt helyette. Most az a kormányzat nagy sikere, hogy tavaly óta legalább működik egy korrupcióellenes hatóság (ANAC), amely beleszólhat az állami beszerzések körüli ügyekbe, az élén álló volt vizsgálóbíró Raffaele Cantone pedig már be is számolt egy könyvformában kiadott nagyinterjúban, hogy mire jutottak eddig. Az olasz bűn – ez a címe a kötetnek, amelyben a nápolyi camorra elleni harcban edződött Cantone feltárja, hogy a korrupció nem egyenlő egy köteg pénz átadás-átvételével. Benne van a politika kliensrendszer, a kapcsolati háló, az átláthatóság és az ellenőrzés hiánya, az az általános kultúra, amely elfogadja, hogy „cosi fan tutti”. Vagyis hogy mind így csinálják, legyen szó kilométerenként 70 millió euróba kerülő vasútvonalról, a Velence megvédésére hivatott Mose gátrendszerről vagy éppen a három hét múlva megnyíló milánói Expóról, amelynek kapcsán már több éves börtönt is kiosztottak a végképp tarthatatlan vesztegetések miatt.

Az állami megbízások fölött korábban is őrködött külön hatóság, de annak a fő feladata a szerződések nyélbe ütése volt, igen jól fizetett belső igazgatók és külső tanácsadók hadaival. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – az ANAC szerint Olaszországban az állami beruházások 40 százalékkal többe kerülnek a kelleténél. A rendszerbe belefér az is, hogy ha valakit első fokon el is ítélnek korrupciós ügyben, az eljárás végéig a posztján maradhat, akár az államigazgatásban, akár az olyan vegyesvállalatokban, amelyeket magánszféra beli partnerekkel hoznak létre állami szervezetek. Ezek különösen alkalmasak arra – figyelmeztetett Cantone –, hogy üzleti titokra hivatkozva ne kelljen információt adni a közpénzek hollétéről.

Valami előrelépés azért van mostanában az ANAC elnöke által lefestettekhez képest. Hosszú vergődés után a szenátus elfogadta az új korrupcióellenes jogszabálycsomagot – ezután még sok kacskaringó következik a kétkamarás olasz törvényhozásban, de az alapvető módosítások talán nem változnak.

Kérdés, mekkora visszatartó ereje lesz a korrupciós, a sikkasztási vagy a bűnszövetkezeti ügyekben kiszabható büntetések megemelésének, tekintve, hogy az olasz bíróságok nem a gyorsaságukról híresek, és egy súlyos elsőfokú ítéletből nem egyszer lesz felmentés a végén. Attól már többet várnak a szakértők, hogy aki rendesen együttműködik a hatóságokkal, annak elengedik a törvényes büntetése felét-harmadát – az államigazgatás szereplői viszont csak akkor számíthatnak vádalkura vagy felfüggesztett büntetésre, ha a vesztegetésből származó bevételt leadják az államnak.