Andor László az eurózónáról: Oldás és kötés

Sokk terápia nélkül – ezzel a klasszikus fordulattal jellemezhető a nemrég összeállított, harmadik hivatalos hitelcsomag, amelyről Görögország és az euró­zóna vezetői megállapodtak. Újabb mérföldkő, egyben újabb mélypont ez a nyolc éve kezdődött, hosszú pénzügyi válság történetében. Drámai figyelmeztetés is ez egyben: az euró a mostani formában nem fenntartható, nem működőképes.

Minél gyakrabban, minél jobban fellángol a vita Görögország körül, annál kisebb az esély az euróval kapcsolatos általános problémák feltárására és megoldására. Valójában Görögország csak a fa, az eurózóna viszont az erdő. Bár a túlzott görögcentrikusság sokszor eltereli a figyelmet a mélyebb szerkezeti problémákról, minden görögügyi döntés precedenst is teremt, és kihat az eurózóna egészére.

Ezúttal a valutaunió egészére árnyékot vet, hogy az eurózóna pénzügyminiszterei között komolyan felmerült egy tagország („ideiglenes”) kiléptetése. Míg 2011–12-ben csak Philipp Rösler, Alexander Stubb és hasonló periferiális szereplők fenyegetőztek a görögök kidobásával, most ezt az ötletet Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter vetette papírra. A csehovi puska, amely már az első felvonásban ott lógott a falon, most be lett élesítve.

Közgazdasági értelemben az egyenletnek több megoldása van: az eurózónában felhalmozódott feszültséget többféleképpen fel lehet oldani. Sok szakértő (Charles Wyplosz vagy Wolfgang Munchau) véleményével szemben azonban a Grexit már csak azért sem lehet politikai szempontból kívánatos, mert nincs összhangban az öt elnök (Juncker, Tusk, Draghi, Dijsselbloem, Schulz) jelentésével, amely az EU alapszerződése szerint az unió valutájának tekinti az eurót, és nem a lehámozását, hanem a megerősítését tűzi ki célul. A Grexit lebegtetésével, a vele való fenyegetőzés folytán azonban szakadék keletkezett az eurócsoport és az öt elnök által képviselt politikai irány között.

A hitelcsomag a maga szigorúságával és visszamenőlegességével olyan, mint egy középkori kaloda. Célja nem egyszerűen a vétkes jó útra térítése, hanem a megszégyenítése és a közösség más tagjainak elrettentése. Görögország becsmérléséből mostanában nincs is hiány: ebben jeleskednek a keleti tagországok képviselői, ami nagyfokú rövidlátásról árulkodik.
Különösen visszatetsző, hogy a pénzügyi döntésekre a soron következő választások befolyásolásának szándéka nyomja rá a bélyegét.

Emlékezzünk: 2010-ben az első görög csomag nem kerülhetett a napirendre az észak-rajna–vesztfáliai tartományi választásoknál hamarabb. Ez persze azt eredményezte, hogy a beavatkozás sokkal költségesebb lett az európai adófizetők számára, mintha hamar megtörtént volna. Ezúttal a hitelezői szigor, illetőleg az adósságkönnyítés elnapolása mögött jól látható, hogy sokan az őszi spanyol választásokat figyelik fél szemmel. A görög Sziriza megleckéztetése a spanyol Podemos meggyengítését is szolgálja – a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint nem is eredménytelenül. A szabályelvű rendszert kiszorította az önkényes feltételesség, aminek teljes egészében valószínűleg nem is lehet megfelelni. Emiatt a csomag életben tartja a Grexit kísértetét.

A hitelcsomag körüli huzakodás meglazította a Párizs és Berlin közötti gazdaságpolitikai kötelékeket. A vita valamilyen formában mindig jelen volt, az elmúlt három évben azonban a kooperáció jellemezte kapcsolatukat. Általánosságban azt lehet mondani, hogy mikrogazdasági kérdésekben többnyire a németeknek van igazuk, makroökonómiai kérdésekben viszont a franciáknak. Makroökonómiai megfontolásokkal, a növekedés és a munkanélküliség összefüggésével a német kormányzati szereplők nem is nagyon bíbelődnek.

Emiatt is említeni kell a harmadik típusú polarizációt, amely a hitelcsomaggal összefüggésben előállt: egyik oldalra Németország és az eurócsoport, a másik oldalra az Egyesült Államok és az IMF került.
Az IMF agilisabb fellépésében része van a legnagyobb részvényes USA-nak is: az amerikaiak kezdettől fogva szkeptikusak voltak az egységes európai valuta megvalósíthatóságát illetően.

Mivel ott nem létezik ordoliberalizmus, a főáram két ága, a neoliberálisok és neokey­nesiánusok folyton-folyvást hangsúlyozta: a maastrichti alapokon nem építhető fel fenntartható valutaunió. Az USA kormánya ennek szellemében fel volt készülve az európai valutaválságra, és nyitott volt az IMF-en keresztüli intervencióra. Timothy Geithner korábbi pénzügyminiszter, utódja, Jack Lew, valamint sokan mások eközben szorgalmazták a valutaunió megerősítését szolgáló lépéseket. Talán nem igaz, hogy mindez Európában süket fülekre talált, de a reformfolyamat olyan lassú és kétkedő volt még az összeomlás közvetlen közelében, 2011–12-ben is, hogy kívülről nézve az eurózóna egy öngyilkos szekta benyomását kelthette.

Ha most az öt elnök jelentése alapján nem indul újra a reform, és nem épülnek be újabb megerősítő elemek a valutaunió szerkezetébe, a felbomlást nem pénzügyi összeomlás, hanem politikai elégedetlenség okozhatja . Ennek elkerülése érdekében nemcsak új eszközökön, technikai megoldásokon kellene dolgozni, hanem egy új, egyesítő narratíván is.

A jelenlegi egyensúlytalanságokkal, bizonytalansággal megterhelve az eurózóna csak lassabban tud növekedni, mint a zónán kívüliek. A tökéletlen valutaunió azonban nemcsak az eurót használó országoknak okoz versenyhátrányt, hanem az egész EU-nak is.

Közben a közös valuta rossz teljesítménye folyamatosan erodálja a kormányzati szereplők politikai tőkéjét, amire azonban az átalakításhoz szükség lenne. Gazdasági értelemben Maastricht halott. Politikai értelemben még nem. Franciaország már jelezte: kész továbblépni. Vajon a többieket mi győzheti meg ennek szükségességéről és elkerülhetetlenségéről?