Bizalom

Bizalomhiány. Nem volt a hétvégén még egy szó, amelyiket ennél többször hallhatott volna, aki követte a görög válság megoldását célzó tárgyalásokat. Nem az adósságelengedés, nem is a reformfolyamat, és nem is a konszolidáció. Az elmúlt két nap a bizalomról szólt.

Arról a bizalomról, amelynek az elvesztegetését most a görög kormányon kérik számon a partnereik – miközben vélhetően ők is pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hétvégi találkozókon kulminálódó, ám öt és fél hónapja tartó vitában nemcsak az Athénnal kapcsolatos maradék illúzió veszett el, hanem az is, amit még bárki táplált az Európai Unió iránt.

Mert mostanra tagadhatatlan jelei mutatkoznak annak, hogy az EU és az IMF által egyedül üdvözítőnek tartott konszolidációs politika nem képes elindítani a növekedést, elhúzódó agóniára ítélve a korábban felelőtlenül gazdálkodó európai országokat. Ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes tagállamok által vizionált unortodox megoldások semmivel sem pragmatikusabbak, egyedül a Mario Draghi vezette Európai Központi Bank lépései segítették valamennyire a növekedés előmozdítását.

Az elmúlt néhány hét azt is világossá tette: a piacok stabilnak ítélik ugyan az eurót, vagyis helyes úton járnak az uniós vezetők a valutanió megszilárdítása felé, ám jelenleg távolról sem az elvárt szilárdságú ez a szövet. A bankunió és a stabilitási mechanizmus nem végtelen forrás, egy olyan sokkot, mint a 11 milliós Görögország bankjainak a csődje, a rendszer nem tud kezelni. A gazdasági unió is kezdeti fázisában van még: sem a reformok előmozdítására remélt segítség, sem a valódi konvergenciát és az optimális költségvetési politikát hatékonyan támogató rendszer nem működőképes. Nem is várhatnánk ezt el néhány évnyi egyeztetés után, csak hát ezt az egyeztetést nem az euróövezet kialakítása után kellett volna elindítani.

De a legnagyobb probléma nem is ez. Hanem az, hogy az emberek veszítették el a bizalmukat az EU-ban. Navracsics Tibor uniós biztos néhány hete Budapesten arról beszélt, az erősödő euroszkepticizmus magyarázata az, hogy az integráció leért az emberek hétköznapjainak szintjére, már nemcsak egy távoli ideáról van szó, hanem rögvalóságról. Ha valaki, a görögök ezt megtapasztalhatták a jó és a rossz irányban is: amikor megkapták a 14. havi nyugdíjat, és amikor elvették tőlük. Amikor a görögök a Szirizára szavaztak, nem azért tették, mert elutasítják az európai eszméket: egyszerűen nem bíztak már abban, hogy a hagyományos athéni és brüsszeli politikai elit képes lesz kihúzni az országot a gödörből. Aztán kiderült persze, hogy Alekszisz Ciprasz miniszterelnök sem képes csodát tenni, a július 5-i népszavazáson azonban az is bebizonyosodott, hogy a görögök még mindig jobban bíznak benne, mint a hitelezőkben. Ahogy a népszavazás napjaira az is nyilvánvaló lett: a Sziriza képes komoly szolidaritást kivívni nemcsak az európai társadalomban, de még néhány – saját helyzetét a görög krízisben meglátó – európai kormánynál is.

Vagyis akármennyire fáj ezt kimondani egy populista kormány esetében, a Ciprasz-kormánynál bizalomvesztést emlegetni kicsit olyan, mintha egy országban csalódtak volna az euróövezeti vezetők. A mostani duzzogás pedig pont annyira kiábrándító, mint Ciprasznak vagy éppen „a tárgyalások előmozdításának érdekében” lemondott pénzügyminiszterének, Janisz Varufakisznak a kirohanásai voltak.

Azt is nehéz lenne azonban tagadni, hogy az elmúlt hétvégén a tagországok nemcsak Athén iránti bizalmukat siratták, hanem azt is, amit valamikor egymásba fektettek. A francia–német tandem talán soha nem került ennyire messzire egymástól – beteljesítve egy évek óta forró érdekellentétet –, a finnek és a balti országok úgy fújtak mindenkire, mintha épp háborúra készülnének a teljes EU ellen.

A történet rég nem a görögökről szól: kiszabadította a palackból az elmúlt évtizedek régóta gyülemlő feszültségeit. Szólhatna éppenséggel rólunk is: mi is csak néznénk, hogy a fejünk felett azok bonyolódnak egy hatalmas tömegverekedésbe, akik arra vállalkoztak, hogy segítenek nekünk.