Csak a "törlés" gomb segít

Nagy felzúdulást keltett a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amikor a július 5-i görög népszavazás előtti napokban egy szakértői anyagban belengette: nagyszabású adósságleírás nélkül nincs megoldás a görög válságra. A hónapokig húzódó, fordulatokban gazdag tárgyalásokon az adósságleírás szitokszónak számított – különösen a németek fülében –, ezért az IMF-véleményt sokan a nemzetközi hitelezői csoport belső ellentéteinek jeleként értelmezték.

Mások a klasszikus rossz zsaru, jó zsaru taktikát látták benne – kivételesen a valutaalapnak jutott volna a jobb szerep –, ám ennek tudatossága ellen szól, hogy utána valahogy kevesebb szó esett az adósságok eltörléséről, annál több a tárgyalások újrakezdéséhez szükségesnek ítélt reformokról. Jó memóriájú elemzők ugyanakkor felidézték, hogy már a 2011-es mentőakció idején emlegetett a görög sajtó egy olyan megoldást, amely gyakorlatilag egyenértékű az adósságleírással. Ezt a módszert már sikeresen alkalmazták másutt, de hamar lekerült a napirendről. (Rossz nyelvek szerint egyebek közt azért, mert kevésbé kedvezett volna az akkor még jelentős görögországi kitettséggel rendelkező német és francia bankoknak.)

A 2011-es javaslat az egykori Brady-tervhez hasonló megoldásról szólt. A Nicholas Brady amerikai pénzügyminiszter nevéhez fűződő konstrukciót 1989 elején alkalmazták először: a vállalhatatlan adósságterheikről évek óta alkudozó országok az USA által kibocsátott speciális állampapírokra cserélték banki és más pénzügyi intézményi követeléseiket (nem csak az amerikaiakét).

A Brady-kötvények egyik csoportjánál a névérték változatlan maradt, de a kuponra diszkontot adtak, a másik fajtát az eredeti követelésnél alacsonyabb névértéken bocsátották ki, változatlan kamat és a lejárat mellett. Voltak még különféle alfajok, de a lényeg az, hogy következő években tucatnyi országban használták sikerrel a leírást jelentő Brady-kötvények eszközét, Argentínától Lengyelországon át Venezueláig.
Az adósságleírás mellett érvelők nemrég jelentős muníciót kaptak, miután a téma egyik legelismertebb szakértője, Carmen M. Reinhart, a Harvard professzora és Christoph Trebesch, a Müncheni Egyetem professzora nagyszabású tanulmányt tett közzé idén júniusban.

Ebben az 1920–1939 közötti, illetve az 1978–2010 közötti adósságválságokat vizsgálták meg. Előbbiek inkább a fejlett gazdaságokat érintették, utóbbiak – a szocialista országok mellett – az akkor még fejlődőnek, azóta feltörekvőnek nevezetteket. A szerzők számtalan statisztikával és levezetéssel alátámasztva arra jutottak, hogy a durva kríziseket kizárólag az adósság névértékének leírásával lehet megoldani. Minél tovább tart az alkudozás arról, hogy esetleg elég lenne a lejáratokat hosszabbítani vagy a kamatterheket csökkenteni – ahogy például ezt a Brady-terv előtt erőltették a nyolcvanas években –, annál nagyobb mértékű leírásra lesz végül szükség.

A Brady-kötvények révén átlagosan az adósságteher 36 százalékától szabadultak meg az érintett országok – közölte a tanulmány, de még fontosabb az a megállapítása, hogy a puhább megoldások nyomában nem okvetlenül járt fellendülés. A keményebb megoldás, vagyis az adósságleírás nyomában viszont igen: az 1978–2010 közti válságokban érintetteknél például a rákövetkező öt évben átlag 11 százalékkal nőtt az egy főre jutó GDP, az adósság/GDP-arány pedig 27 százalékponttal csökkent.

Azt nem tudni, hogy ezt a tanulmányt ismerték-e már az IMF szakértői, amikor görög adósságleírást emlegettek. De még ha ismerték is: egy Brady-kötvényhez hasonló megoldást ma az eurózónában nehéz volna keresztülvinni, hiszen rögtön ott a kérdés: milyen szervezet bocsássa ki és milyen garanciával a szükséges papírokat. Ad hoc szabályokat persze lehet hozni, aztán azokból akár állandók is lehetnek – ahogy ez az elmúlt években történt –, de az igazi feladat ugyanaz marad: a közös pénz mögé közös kötvénykibocsátást, végső soron közös költségvetést is kellene rakni. Sovány vigasz, de ez az USA-ban is eltartott vagy száz évig.