Makroretro: az abszolút egzisztenciaszám létjogosultsága

A létminimum számításának megszüntetésével kapcsolatban érdemes felidézni, hogy valójában mit is mért a mutató, amelyről ráadásul tíz évvel ezelőtt még a lapok is keveset írtak. Egy évtizede a magyar sajtóban mindössze két napilap tartotta érdemesnek megemlíteni a létminimumot. „A KSH adatai szerint egy egyedülálló felnőttnek legalább 53 300 forint kell a megélhetéshez. A kétgyermekes családoknak 154 600 forint kellene. Így a minimálbér semmire sem elég” – írta a Blikk. A minimálbér összege ekkor éppen 53 ezer forintra rúgott, annyira, mint a létminimum. Tíz évvel ezelőtt két felnőtt és két gyermek szerény megélhetéséhez 145 ezer forint kellett. A létminimum összege háztartástípustól függően 33–53 ezer forint között szóródott. Ennyi pénz kellett ahhoz, hogy az emberek az alapvető szükségleteiket kielégítsék. A lapok ennyit írtak összesen a létminimumról, a napjainkhoz mérten vérszegény tájékoztatás pedig azt sejteti, hogy a létminimum nem vált a magyar társadalom konvencionálisan alapvetőnek minősülő szükségletévé.

A társadalmi jelzőszámok közvetve gazdasági mutatók is. Közvetlenebbül persze politikaiak. A létminimum elnevezésű „mérőszám” a nevét is szakszervezeti emberektől kapta, akik az 1870-es évek „hosszú depressziója” idején iparkodtak megőrizni a növekvő létszámú bérmunkásság megélhetési színvonalát: Franciaországban „minimum vital”, Poroszországban „Existenzminimum”, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban „living wage” megnevezéssel illették. Ez az „életet adó bér”, azaz megélhetési minimum úgy vált kézzelfoghatóbbá, ha sorra vették a munkáscsaládok szükségleteit, majd a kiadásokat négyosztatú „kosárba” rendezték (élelem, ruházkodás, fűtés és világítás, lakás).

A Magyarországon is meghonosodott „létfenntartási költségindex” fedőnéven előbb a szakszervezetek gondozták a mutatót, majd bekapcsolódott az árak megfigyelésén fáradozó hivatalos statisztika is (miközben a szakszervezetek és a gazdaságkutatók is közzétették alternatív számításaikat). Értékét a KSH az első világháború után az aktív keresőknek mindössze 15 százalékát alkotó munkásságra számította ki, egészen a második világháború utolsó évéig (1940-től külön kitérve a tisztviselőkre).

A fogyasztói árindex 1947-es felbukkanása a nemzetközi statisztikában száműzte a létfenntartási költségindexet a hivatalos statisztikából. A létminimum a megélhetés költségszintjének abszolút mutatójaként a béralkuk szereplője lett a fejlett világban, kalkulálását a szakszervezetek, a szociális és munkaügyi kérdésekkel foglalkozó intézetek folytatták. Svájcban a mutató 1963-tól a jogintézmény része lett a szociális támogatások megítéléséhez, egy évtizeddel később átkereszteltek társadalmi minimumra. Csehországban, Szlovákiában, Oroszországban megélhetési minimum néven hasonló szerepet játszik az 1990-es évek kezdete óta. Közös jellemzőjük, hogy a számítások módszertani részleteinek ismertetésétől megkímélik az érdeklődőket.

Mivel a létminimum támpontjai a háztartás-statisztikai adatok maradtak, Magyarországon a létezőnek mondott szocializmus éveiben a szakszervezetek erőtlen kísérlete után a számításokat a KSH újította fel az 1960-as években – ennyiben valóban „hungarikum”. Az eredményeket 1987-ig nem oszthatták meg a nyilvánossággal („politikai” megfontolásokból). A minimális létét is bevégző szocializmus letűnése egzisztenciális megrázkódtatásokkal járt: a megélhetés anyagi keretei iránt akkora érdeklődés támadt, hogy a kilencvenes évek elején parlamenti bizottság taglalta a létminimum számításának módjait.

A kormányt az ellenzék szociális érzéketlenséggel vádolta – közben a KSH rendszeresen közzétette az 1989-ben összeállított kosár szerinti fogyasztói árindex segítségével módosuló értékeket. A forintban kifejezett abszolút összegeket az Újpesti Családsegítő Központ alternatív számításai kísérték.

A mutató körül szakadatlanul felizzó szenvedélyek és a felpörgő infláció tarthatatlanná tette a folytatást, így 1996-ban felülvizsgálták a számítások módszertanát, amely egészen napjainkig kitartott. Annak ellenére tartott, hogy az élelmezés tudományos ismerői által megállapított táplálkozási normákon túl nem tartalmazhatott olyan, azóta támadt szükségleteket kielégítő árukat, mint a mobiltelefon vagy a plazmatévé. És annak ellenére, hogy a mezőgazdasági tevékenységet folytató egyéni gazdálkodók száma két évtized alatt megfeleződött: az egymillió, zömében apró, ezért önellátást megengedő birtokok tulajdonosai közül minden második eltűnt. És ez csupán két eleme annak, amit a fogyasztási szokások módosulása, illetve a társadalom szerkezetének megváltozása alatt értenek. A létminimumnak ráadásul vetélytársai támadtak az uniós csatlakozást követően. A relatív rokonok sajátja, hogy nem abszolút összeggel, hanem valamilyen országos átlaghoz viszonyítva tükrözik a kirekesztettség mértékét.

Kerülhet valaki mégoly futó kapcsolatba a statisztikával, mégis méltán várja el az adatoktól, hogy azok relevánsak legyenek: a számokba rejtett válaszok a megadott kérdésekre vonatkozzanak. Ha például tudott, hogy a tárgyalt vizsgálat kitűzött célja a háztartások megfigyelésén alapul, akkor abszolút meddő dolog létszámokat követelni a létminimum alatt élőkről. A statisztikával közvetlenebb kapcsolatba került szakértők pedig tisztában vannak vele: a relevancia világszerte kitűzött és betartott követelmény. Az is világos számunkra, hogy mi a különbség az abszolút és a relatív mutatók között. Ha pedig búslakodnak az eddigi létminimumszám megszűnésén, semmi sem gátolja őket, hogy egyszerű számítással, a fogyasztói árindex segítségével tovább vezessék a levitézlett abszolút számokat – amelyektől abszolút bizonyosságot úgysem remélhetnek.