A létminimum számításának megszüntetésével kapcsolatban érdemes felidézni, hogy valójában mit is mért a mutató, amelyről ráadásul tíz évvel ezelőtt még a lapok is keveset írtak. Egy évtizede a magyar sajtóban mindössze két napilap tartotta érdemesnek megemlíteni a létminimumot. „A KSH adatai szerint egy egyedülálló felnőttnek legalább 53 300 forint kell a megélhetéshez. A kétgyermekes családoknak 154 600 forint kellene. Így a minimálbér semmire sem elég” – írta a Blikk. A minimálbér összege ekkor éppen 53 ezer forintra rúgott, annyira, mint a létminimum. Tíz évvel ezelőtt két felnőtt és két gyermek szerény megélhetéséhez 145 ezer forint kellett. A létminimum összege háztartástípustól függően 33–53 ezer forint között szóródott. Ennyi pénz kellett ahhoz, hogy az emberek az alapvető szükségleteiket kielégítsék. A lapok ennyit írtak összesen a létminimumról, a napjainkhoz mérten vérszegény tájékoztatás pedig azt sejteti, hogy a létminimum nem vált a magyar társadalom konvencionálisan alapvetőnek minősülő szükségletévé.
A társadalmi jelzőszámok közvetve gazdasági mutatók is. Közvetlenebbül persze politikaiak. A létminimum elnevezésű „mérőszám” a nevét is szakszervezeti emberektől kapta, akik az 1870-es évek „hosszú depressziója” idején iparkodtak megőrizni a növekvő létszámú bérmunkásság megélhetési színvonalát: Franciaországban „minimum vital”, Poroszországban „Existenzminimum”, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban „living wage” megnevezéssel illették. Ez az „életet adó bér”, azaz megélhetési minimum úgy vált kézzelfoghatóbbá, ha sorra vették a munkáscsaládok szükségleteit, majd a kiadásokat négyosztatú „kosárba” rendezték (élelem, ruházkodás, fűtés és világítás, lakás).
A Magyarországon is meghonosodott „létfenntartási költségindex” fedőnéven előbb a szakszervezetek gondozták a mutatót, majd bekapcsolódott az árak megfigyelésén fáradozó hivatalos statisztika is (miközben a szakszervezetek és a gazdaságkutatók is közzétették alternatív számításaikat). Értékét a KSH az első világháború után az aktív keresőknek mindössze 15 százalékát alkotó munkásságra számította ki, egészen a második világháború utolsó évéig (1940-től külön kitérve a tisztviselőkre).
A fogyasztói árindex 1947-es felbukkanása a nemzetközi statisztikában száműzte a létfenntartási költségindexet a hivatalos statisztikából. A létminimum a megélhetés költségszintjének abszolút mutatójaként a béralkuk szereplője lett a fejlett világban, kalkulálását a szakszervezetek, a szociális és munkaügyi kérdésekkel foglalkozó intézetek folytatták. Svájcban a mutató 1963-tól a jogintézmény része lett a szociális támogatások megítéléséhez, egy évtizeddel később átkereszteltek társadalmi minimumra. Csehországban, Szlovákiában, Oroszországban megélhetési minimum néven hasonló szerepet játszik az 1990-es évek kezdete óta. Közös jellemzőjük, hogy a számítások módszertani részleteinek ismertetésétől megkímélik az érdeklődőket.
Mivel a létminimum támpontjai a háztartás-statisztikai adatok maradtak, Magyarországon a létezőnek mondott szocializmus éveiben a szakszervezetek erőtlen kísérlete után a számításokat a KSH újította fel az 1960-as években – ennyiben valóban „hungarikum”. Az eredményeket 1987-ig nem oszthatták meg a nyilvánossággal („politikai” megfontolásokból). A minimális létét is bevégző szocializmus letűnése egzisztenciális megrázkódtatásokkal járt: a megélhetés anyagi keretei iránt akkora érdeklődés támadt, hogy a kilencvenes évek elején parlamenti bizottság taglalta a létminimum számításának módjait.
A kormányt az ellenzék szociális érzéketlenséggel vádolta – közben a KSH rendszeresen közzétette az 1989-ben összeállított kosár szerinti fogyasztói árindex segítségével módosuló értékeket. A forintban kifejezett abszolút összegeket az Újpesti Családsegítő Központ alternatív számításai kísérték.
A mutató körül szakadatlanul felizzó szenvedélyek és a felpörgő infláció tarthatatlanná tette a folytatást, így 1996-ban felülvizsgálták a számítások módszertanát, amely egészen napjainkig kitartott. Annak ellenére tartott, hogy az élelmezés tudományos ismerői által megállapított táplálkozási normákon túl nem tartalmazhatott olyan, azóta támadt szükségleteket kielégítő árukat, mint a mobiltelefon vagy a plazmatévé. És annak ellenére, hogy a mezőgazdasági tevékenységet folytató egyéni gazdálkodók száma két évtized alatt megfeleződött: az egymillió, zömében apró, ezért önellátást megengedő birtokok tulajdonosai közül minden második eltűnt. És ez csupán két eleme annak, amit a fogyasztási szokások módosulása, illetve a társadalom szerkezetének megváltozása alatt értenek. A létminimumnak ráadásul vetélytársai támadtak az uniós csatlakozást követően. A relatív rokonok sajátja, hogy nem abszolút összeggel, hanem valamilyen országos átlaghoz viszonyítva tükrözik a kirekesztettség mértékét.
Kerülhet valaki mégoly futó kapcsolatba a statisztikával, mégis méltán várja el az adatoktól, hogy azok relevánsak legyenek: a számokba rejtett válaszok a megadott kérdésekre vonatkozzanak. Ha például tudott, hogy a tárgyalt vizsgálat kitűzött célja a háztartások megfigyelésén alapul, akkor abszolút meddő dolog létszámokat követelni a létminimum alatt élőkről. A statisztikával közvetlenebb kapcsolatba került szakértők pedig tisztában vannak vele: a relevancia világszerte kitűzött és betartott követelmény. Az is világos számunkra, hogy mi a különbség az abszolút és a relatív mutatók között. Ha pedig búslakodnak az eddigi létminimumszám megszűnésén, semmi sem gátolja őket, hogy egyszerű számítással, a fogyasztói árindex segítségével tovább vezessék a levitézlett abszolút számokat – amelyektől abszolút bizonyosságot úgysem remélhetnek.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.