Meddő atomviták

A napokban megint csúnyán összekeveredett a szakmaiatlan fogáskeresés a tényleges problémákkal a paksi atomerőművel kapcsolatban, pedig valós kérdésből is van elég. Most épp a működő blokkok tervezett üzemanyagváltását kiáltották ki biztonságilag kockázatosnak. Állítólag baj, hogy az új üzemanyag hazai fejlesztésű – mellesleg nem az –, hogy a paksi típusú reaktorban még nem használtak ilyet, és az, hogy a váltás miatt 12 hónaposról 15 hónaposra ritkul a karbantartás. A kritikusok felrótták, hogy az átállásban orosz szakemberek nem vesznek részt, az új üzemanyag pedig túl nagy igénybevétel lesz a régi reaktoroknak.

A fűtőanyagváltást valóban a paksi szakemberek kezdeményezték, de a terméket az orosz TVEL fejlesztette, eddig minden felhasználó megelégedésére. Nem világos az sem, miért jelentenének kockázatot a fent felsoroltak. A paksi atomerőműben ugyanis semmiféle módosítást nem hajthatnak végre az orosz gyártóval való egyeztetés nélkül, de minden módosításhoz kell az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) előzetes engedélye, folyamatos kontrollja és végső jóváhagyása is.

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által szigorúan ellenőrzött OAH munkavégzésének alaposságát vonja kétségbe, aki a fűtőelemcsere kapcsán biztonsági kockázatról beszél. Tisztességtelenül köt bele a fejlesztéseken dolgozó paksiak szakértelmébe is, amikor azt minősíti kockázatosnak, hogy az oroszok helyi bevonása nélkül történik az üzemanyagváltás. Csak emlékeztetőül: az elmúlt harminc évben a paksi volt az egyik legbiztonságosabb atomerőmű, amely már akkor megfelelt a fukusimai baleset után megszigorított biztonsági előírások nagy részének, amikor ezeket az előírásokat még meg sem hozták.

Korábban is voltak gyöngyszemei a „nukleáris biztonságunkért” való aggodalomnak. Példa rá a 2011-es műszaki zavar jelentőségének eltúlzása vagy a sérült fűtőelemek szállítása körüli hisztéria. Utóbbinál hol az volt a baj, hogy e fűtőelemeket Pakson tárolták, hol az, hogy elszállították.

A paksi fogáskeresések másik kedvenc célpontja az arra való rácsodálkozás – több évtized átalvása után –, hogy a kiégett fűtőelemeket jó eséllyel Magyarországon kell elhelyezni. Igaz, a múlt év elején Lázár János miniszter is azt mondta, hogy a magyar fél csak akkor írja alá a Roszatommal a két új paksi blokk építéséről szóló szerződést, ha a gyártó visszaszállítja Oroszországba a kiégett fűtőelemeket, és nem tette hozzá, hogy csak ideiglenes visszaszállításról lenne szó. Ám azt sem titkolta el senki, hogy Magyarországon 1960 óta keletkezik nagy radioaktivitású hulladék, a végleges elhelyezésükre pedig már 1993 óta folyik a felkészülés. Döntés még nincs.

Rosszul kezelt az „atom vagy zöld” kérdés is. E kétfajta energiahordozó ugyanis nem egymás riválisa, hanem a kiegészítője. Az atomerőmű folyamatosan és egyenletesen termel nagy mennyiségű áramot, a megújulók inkább a fosszilis energiahordozó használatának visszaszorítására jók. Ám minél nagyobb arányban támaszkodunk az időjárásfüggő energiatermelésre, annál több pénzünkbe és környezetkárosításunkba kerül az, hogy akkor is legyen áram, amikor nem süt a nap, nem fúj a szél.

Szélsőséges annak a megítélése is, hogy piaci szempontból szükség van-e a paksi bővítésre. Leginkább azok az érvek meggyőzőek, amelyek szerint a kieső kapacitásokat pótolni kell, de csak akkor, amikor azok valóban kiesnek. Annál furcsább az előrehozott beruházás melletti azon érv, hogy a térségben majd annyi régi erőmű esik ki a rendszerből, hogy Paks II. remekül kihasználhatja az áramhiányt. Talán a régió más országaiban nem készülnek a leállítandó blokkjaik pótlására? Túlzás a majdani kezelhetetlen áramtöbblettel való riogatás is. Ma ilyen jól látható, hogy tíz év múlva milyen lesz a térség erőművi összetétele, gazdasági fejlődése és árampiaca? Márpedig a meddő viták helyett éppen erre, azaz a minél pontosabb előrejelzésére kellene összpontosítani. Nem a paksi bővítés melletti vagy elleni érvek keresése miatt. Az ország biztonságos és megfizethető energiával való ellátásának érdekében.