Nem a demokrácia győzelme a görög "nem"

Annak ellenére, hogy sokan azt mondják, a hitelezők ajánlatának görög választók általi elutasítása nem jelenti a demokrácia győzelmét. A demokrácia – ezt a görögök jobban tudják bárkinél – két álláspont közötti közvetítésről, a képviseletről és a hatalom megfelelő delegálásáról szól, és rendszerint nem a népszavazásról.

A demokrácia csak rendkívüli körülmények között szól a referendumról: amikor a megválasztott vezetők kifogytak az ötletekből, amikor elveszítették választóik bizalmát, vagy amikor a szokásos megoldások nem működnek. Mi volt most a helyzet Görögországban? Olyan gyenge volt Alekszisz Ciprasz helyzete, hogy nem volt más választása, mint hogy a népre tolja a felelősséget? Gyakran elhangzik – és helyesen –, hogy Európa túl bürokratikus, túl esetlen és túl lassú a döntéshozatal terén. Ciprasz megközelítése nem orvosolta ezen hiányosságokat.

Tegyük fel, hogy a Ciprasz előtt lévő döntés olyan létfontosságú és összetett volt, hogy azt a népszavazás rendkívüli eszközével kellett meghozni. Ebben az esetben a népszavazásnak tükröznie kellett volna ennek a döntésnek az összetettségét. A referendumnak a nép akaratának megfontolt és óvatos kifejezésének kellett volna lennie. Emellett a döntés súlyának megfelelően kellett volna a népszavazást megrendezni, úgy, hogy a kormányzatnak biztosítania kellett volna a választók megfelelő tájékoztatását a kérdésben.
Ehelyett Görögország egy sietősen megszervezett népszavazást rendezett. A feltett kérdés teljesen értelmezhetetlen volt. Nem volt megfelelő a közvéleményt tájékoztató kampány sem. Azt a javaslatot, amiről szólt a népszavazás, valójában nem is ismertették a választókkal.

Az ókori görögöknek két szavuk volt a népre: a demokrácia „démosza” és a csőcselék „laosza”. Azzal az ostoba törekvésével, hogy a saját hibáinak és a reformokkal szembeni vonakodásának terhét Görögország európai partnereire igyekszik tolni, Ciprasz az utóbbi népfogalom érvényesülését segítette elő, és a görög politika legrosszabb verzióját hozta felszínre.
Ciprasz azzal védhetné meg a népszavazással kapcsolatos politikáját, hogy a referendummal nem is annyira a nép hangját akarta felszínre hozni, hanem azzal inkább a hitelezőkel való konfrontációjában a saját pozícióját akarta erősíteni.

De mivel lehet igazolni ezt a konfrontációt? Azzal, hogy a hitelezők azt merészelik kérni: az ország a jogállamiság és a társadalmi igazságosság felé haladjon, és fékezzék meg az ország mágnásait és adóelkerülőit?
Az EU úgy érte el a békét, hogy fokozatosan elsajátította a konfrontáció és konfliktus régi logikájának a tárgyalások és a kompromisszumok logikájával való felváltását. Hiányosságai ellenére a demokratikus innováció laboratóriumává vált, amelyben évszázadok óta először tettek kísérletet arra, hogy a vitákat nem politikai háborúkkal és zsarolással kell rendezni, hanem dialógussal és az eltérő álláspontok szintézisével.

Ebben az értelemben a görög népszavazás 18 országot sértett meg, közülük olyanokat is, amelyek nincsenek könnyebb helyzetben, mint Görögország, és mégis jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy Görögország csak 2012-ben 105 milliárd eurós adósságelengedést kapjon, miközben ezzel el kellett számolniuk a saját választóik előtt. Milyen elme kell ahhoz, hogy ezt valaki „ellenállásnak” vagy a „demokrácia védelmének” nevezze?
Mégis sokan így tettek. Valójában a referendum óta sokan úgy viselkednek, mintha Ciprasz az eurózóna utolsó demokratája lenne, aki szembeszállt egy „totalitárius” klikkel (ahogy azt Marine Le Pen szélsőjobboldali francia politikus mondta), amellyel szemben a szélsőbaloldali francia politikus, Jean-Luc Mélenchon szavai szerint bátran „ellenáll”.

Nem akarok sok szót fecsérelni arra, hogy Ciprasz koalíciós partnere az az összeesküvés-elméletekben hívő, jobboldali Független Görögök nevű párt, amelynek vezetői nem szégyellnek gyalázkodni a homoszexuálisokkal, a buddhistákkal, a zsidókkal és a muszlimokkal szemben. Nem ragadnék le ott sem, hogy Ciprasz a népszavazás kiírásához szükséges parlamenti támogatottságának biztosítása érdekében nem riadt vissza attól, hogy a neonáci Arany Hajnal párt támogatását kérje, amelytől egyetlen más európai vezető sem fogadott volna el segítséget.

Ehelyett azt emelném ki, hogy Ciprasz európai kollégái nem kevésbé demokratikusak vagy legitimek, mint ő. A náci és a szovjet totalitarianizmust elszenvedő közép-európai országoknak nincs szükségük senkitől legitimációval kapcsolatos leckékre, különösen nem a görög kormányfőtől. A bátor balti országok – amelyek függetlenségének „jogszerűségét” a hírek szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök (Ciprasz egy másik kellemetlen barátja) vizsgálgatja – nem estek pánikba, sem abba a kísértésbe, hogy másokra terheljék saját bajaikat. Nem használták fel gondjaikat arra való kifogásként, hogy nem tudják teljesíteni a Görögország iránti szolidaritásból adódó kötelességeiket.

Az előbbiek nem azt jelentik, hogy le kellene mondanunk Görögország EU-tagságáról. Más időszakban a görögök igencsak megfizették az árát annak, hogy „nemet” mondtak a nácizmussal és a katonai diktatúrával szemben. Semmi sem lenne elszomorítóbb, mint látni azt, hogy most a múlt heti „nem” árát kell megfizetniük, ami egy nevetséges utánzása volt a korábbi nemes ellenállásaiknak.

Kérdés, hogy az eurózóna vezetői kellő türelemmel kezelik-e majd az elhibázott „nemet”, és görögebbek lesznek-e a görögöknél. Kérdés, megakadályozzák-e azt, hogy a görögöknek valaha is szembesülniük kelljen az igazsággal, a múlt vasárnapi népszavazás tragikus jelentésével.
Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org