Nincs értelmük az európai deficit-előírásoknak?

A tagállami költségvetésekre vonatkozó uniós előírások az elmúlt években számos szükséges változáson estek át, azonban ennél jóval többre van szükség. Amellett, hogy számos lényeges kérdést nem egyértelműen szabályoz, az uniós fiskális politika továbbra is túlságosan rövid távú célokra összpontosít, ami a nominális deficit-előírások éves költségvetési ciklusokon belüli szükségtelen hangsúlyozásában nyilvánul meg.

Természetesen minden EU-tagállam érdekelt abban, hogy a többi tagország költségvetése fenntartható legyen. Az éves deficitadat azonban nem megfelelően jelzi annak a valószínűségét, hogy egy adott tagországnak majd esetleg vissza kell-e fizetnie egy másik tagállam adósságát. Egyértelműen hasznosnak tekinthető, hogy szélsőséges körülmények esetén a szükséges kiigazítások terhét egy éven túli időszakra is szét lehet teríteni.

Egy teljesen integrált piacon az államháztartási hiányok éves finanszírozása nem szabadna, hogy probléma legyen, feltéve, ha az államadósságok mértéke fenntartható. Emiatt kellene az EU-nak arra törekednie, hogy egy olyan fiskális keretrendszert hozzon létre, amelynek az egyedüli célja a tagállami államadósságok fenntarthatóságának biztosítása lenne. Ennek az előírásnak országspecifikusnak kell lennie. Nem szabadna előírni azt, hogy minden tagországban minden egyes évben az államháztartási hiány mértéke nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát. Az új irányvonal azonban a jelenlegihez képest egy pontosabb elemzési keretrendszert követelne meg, amely csupán a tekintetben tesz különbséget a tagországok között, hogy teljesítik-e az államadósság mértékére vonatkozó uniós előírást, amely szerint az nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát.

Az eurózóna helyzete a korábbihoz képest most sokkal kedvezőbb olyan szempontból, hogy miként tudja kezelni a fiskális nyomást. Az Európai Központi Bank (EKB) OMT-műveletei (az euróövezeti másodlagos államkötvénypiacokon végrehajtott monetáris célú, értékpapír-adásvételi művelet, az Outright Monetary Transactions – a szerk.) egy lényeges támasztékot adnak az adósságok fenntarthatóságának elősegítésében. Emellett a bankuniónak, amint megvalósul, kezelnie kellene a pénzügyi válságok, fertőzések kockázatát.

Üdvözlendőek azok a törekvések, amelyek rugalmasabbá tennék a szabályozásokat, azonban továbbra is vannak hiányosságok, különösen annak fényében, hogy a szabályváltozások makrogazdasági hatását a megvalósításban rejlő kockázatok miatt nehezen lehet meghatározni. Például nem világos, miként kell kezelni azt a tényt, hogy a nagyobb országok döntéseinek nagyobb külső hatása van mind pozitív, mind negatív értelemben, mint a kisebb tagállamokénak. Ez pedig egy elvileg egyenlő felek között létrehozott monetáris unióban eltérő bánásmódnak adja meg az alapját. Nem világos az sem, hogy mekkora mozgásteret kell adni az Európai Bizottságnak az ilyen helyzetek kezelésére.

Elsősorban a hosszú távú fiskális tervezés alkalmazását kell teljes mértékben elfogadottá tenni az EU-ban és a tagállamokban. Az egyes intézményeket át kell alakítani annak érdekében, hogy megfeleljenek ennek az iránynak, valamint amiatt, hogy feloldják a jelenlegi keretrendszer kétértelműségeit, miközben elkerülik a diszkriminációt és a felmerülő kérdések politikai szempontú kezelését.

Ezek megvalósításának egyik lehetséges eszközei azok a független tanácsok lehetnének, amelyeket az úgynevezett fiskális paktum mostanra kötelezővé tett az eurózóna tagországaiban. Ezen intézmények feladata a makrogazdasági előrejelzések pontosságának elemzése, a fiskális előírásoknak való megfelelés vizsgálata, valamint a hosszú távú fiskális fenntarthatóság elősegítése.

A költségvetési tanácsokat nem szabadna abba a helyzetbe hozni, hogy a fiskális paktum értelmezését várjuk el tőlük. Jóval jobb lenne, ha az lenne az egyetlen feladatuk, hogy értékeljék az adósságok fenntarthatóságát, és ebben a tekintetben tanácsokat adjanak a kormányoknak. Ajánlásaiknak kötelezőnek kellene lenni, de nekik is a középtávú célokra kellene összpontosítaniuk, az éves fiskális eredményekre való fókuszálás helyett.

Néhány esetben a költségvetési tanácsok megkövetelhetnének olyan feltételeket, amelyek jóval szigorúbbak a jelenlegi uniós szabályoknál, azonban ezt csak a strukturális egyensúly betartására vonatkozóan tehetnék meg, amely előírást a fiskális paktum minden aláírója az alkotmányba vagy azzal azonos erejű jogszabályba belefoglalt. Mindamellett a tanácsok ajánlásainak jóval rugalmasabbnak kell lenniük az éves teljesítményre vonatkozóan, mint a jelenlegi uniós szabályoknak.

A tanácsok függetlensége biztosításának legjobb módja az lenne, ha egy monitoringrendszer jönne létre például egy Európai Fiskális Tanács (EFT) felállításával, amely azért lenne felelős, hogy minden egyes tagállam költségvetési tanácsa ellássa mandátumát. Az EFT-nek emellett jogában állna módosított értékelést kérni egy adott ország költségvetési pályájáról és a szükséges intézkedésekről.

Emellett a hosszú távú perspektívák előnyben részesítésének érdekében ennek a struktúrának meg kell válaszolnia a megnövekedett flexibilitásból fakadó kérdéseket is. Jobb lenne, ha a független tagállami intézményeknek nemcsak a végrehajtási kockázatokat kellene megbecsülniük, hanem tanácsokat is adnának a strukturális reformokra vonatkozóan is. Amint a tagállamok kormányai felelősséget vállalnának a fiskális fenntarthatóságra vonatkozó uniós célkitűzések megvalósításáért, az EU által kirótt éves költségvetési előírások idejétmúlttá válnának, és így azokat meg is lehetne szüntetni.

Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org