Rossz formában

#ThisIsACoup – vagyis ez egy puccs. A jelmondat, amelyet eredetileg a spanyol munkanélküli fiatalok tiltakozásait összefogó Indignados használt, pillanatok alatt járta körbe az internetet, már azelőtt is, hogy az uniós vezetők véget vetettek volna tárgyalásaiknak a görög államadósság kezeléséről.

Azok, akik pár hónapja még egymás után osztották meg a lusta görögökről szóló karikatúrákat, majd a Janisz Varufakisz-mémeket, most egy emberként álltak ki az EU által gyarmati igába kényszerített Görögország mellett. A tiltakozás azonban nem állt meg az éjszakai twitterezők világában: még Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász is arról írt a The New York Times hasábjain, hogy a megegyezés a nemzeti szuverenitás teljes eltörlésével jár, és nem is nyújt reményt a megkönnyebbülésre. A „puccs” felkorbácsolta a németellenes érzelmeket is, olyannyira, hogy még a berlini kormány is tiltakozni kényszerült, miután a nácikhoz hasonlították a görög megállapodás miatt.

Angela Merkel német kancellár azonban politikai szempontból ugyanúgy vesztese a csatározásnak, mint athéni kollégája, Alekszisz Ciprasz. Németországban – de még a saját pártjában is – a túl engedékeny européert látják benne, miután nem engedte el a görögök kezét, Európában pedig az elmúlt évek kemény megszorítási politikáját kérik számon rajta.

Sokan vitatják azt is, hogy a többiek számára mennyire előnyös a „németek képére formált” euróövezet. Ám a többiek gazdaságpolitikáját elnézve ez még mindig olyan, mint ahogy Winston Churchill jellemezte a demokráciát: „A legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit.”
A puccs nem ma történt meg. Talán már öt évvel ezelőtt, amikor a trojka betette a lábát Görögországba, de az is lehet, hogy még most sem. Mást nem lehet tenni, mint félresöpörni az ellenérzéseket, és reménykedni abban, hogy a harmadik próbálkozásra már működni fog ez a kívülről diktált (és kívülről finanszírozott) konszolidáció. Ha nem, azzal nem csak a görögök veszítenek majd.