Zászlólengetés

Lengjenek a zászlók a kormánytagok mögött: lassacskán elérik a miniszterelnök által kitűzött célt a hazai pályázók, és Magyarországra kerül a teljes összeg, amelyet még 2005-ben sikerült kiharcolni az Európai Unió hétéves keretköltségvetéséből. A százszázalékos lehívási arány az uniós gyakorlatban is igen szokatlan, de hát nem ez lenne az egyetlen dolog, amelyikben hazánk eltér az EU-tól.

Látszólag olcsó poén, hogy lám, amennyit bírálja a kormány az EU-t, annyira örül a pénzének. Ám a valóságban se nem olcsó, se nem poén, hanem helyenként súlyos milliárdokban mérhető gyakorlat – a gyanú szerint már nem is csak a szabad szemmel is jól kivehető esetekben, de apróbb kifizetéseknél is.

A kormányközeli vállalkozások helyzetbe hozásának gyanúja pedig nemcsak a magyar szemlélődőben ért meg, de az Európai Bizottság auditoraiban is. Elég arra gondolni, hogy a kis- és közepes vállalkozások fejlesztésére szánt pénzek kifizetését többek között Bátorfi Béla nemzeti fogorvosturizmusra szakosodott cégeinek feltételezett túlfizetési gyakorlata miatt állította le Brüsszel. A skála másik végén pedig olyan gigantikus projektek vannak, mint az M4-es, amelynek az építését már a félkész állapotnál állította le a kormány, miután teljesen reménytelenné vált, hogy valaha is pénzt kap rá az EU-tól.

A teljes, csaknem 9000 milliárd forintos kerethez képest is számottevő tételről beszélünk, ami akkor is szomorú, ha – sikeres alkudozással és leginkább elméletben – ezek a pénzek még nem vesznek el.

Ezek a botrányok és gyanúsítgatások azonban arra mutatnak rá: egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a Magyarország felzárkóztatására szánt pénz jó helyre megy, hosszú távon hozzájárul a magyar gazdaság fejlődéséhez, a magyar életszínvonal emelkedéséhez. Márpedig a strukturális pénzeknek mégiscsak erről kellene szólniuk, az év végén, a 2007–2013-as költségvetési periódus zárásakor pedig nem a kormánynak kellene lengetni a zászlókat, hanem azoknak, akik tényleg hasznát vennék annak a pénznek.