A francia "hadművelet"

A görög válság újabb drámai felvonásáról számos értelmezés látott napvilágot, közgazdasági, politikai vagy éppen társadalmi szemszögből vizsgálva ugyanazt a problémahalmazt. A Grexit geogazdasági aspektusait érintő elemzések is születtek, amelyek elsősorban az európai valutaövezet esetleges szétesésének és a görög–orosz kapcsolatok szorosabbá válásának regionális és világpolitikai kockázataira fókuszáltak.

Mindazonáltal az elemzések többsége inkább az európai hitelezők és a görög kormány csatározásaira összepontosított, és elsiklott olyan, a háttérben zajló játszmák fölött, mint amilyet a francia kormány az elmúlt években sikerrel vívott meg szövetségesei kárára. Franciaország ugyanis úgy csökkentette a görögökkel szemben fennálló tetemes pénzügyi kitettségét, hogy azt nagy részben ma már más európai gazdaságok viselik, miközben a franciák nemzetközi megítélése egyáltalán nem szenvedett csorbát.

A nemzeti érdek ilyen típusú érvényre juttatását pedig csak egy jól megtervezett és végrehajtott geogazdasági stratégia tehette lehetővé.
A jelenségre a Greenberg Center for Geoeconomic Studies agytröszt is felhívja a figyelmet egyik elemzésében. Szerintük a franciák geogazdasági művelete tudatos gazdaságdiplomáciai offenzívára épül, amely azzal a felismeréssel indult, hogy 2010-ben a francia pénzintézetek rendelkeztek az európai bankrendszer Görögországgal szembeni követeléseinek több mint egyharmadával, ezzel toronymagasan a legnagyobb kockázatot viselték az esetleges görög összeomlás esetében.

A francia kormány ezért a trojka által finanszírozott segélycsomag feltételeként pont a bankrendszer stabilizálását és a főleg francia pénzintézetek által jegyzett követelések kielégítését szabta. Ezzel a megoldással persze önmagában a francia állam csak kvázi „államosította” volna a francia bankrendszer követeléseit, hiszen más európai országokhoz hasonlóan részt vállalt a görög segélycsomag finanszírozásában is.

A geogazdasági innovációt azonban az jelentette, hogy a franciák pontosan tisztában voltak azzal: a mentőcsomag finanszírozási terhei az eurózónában nem a bankrendszerek kitettségének arányában oszlottak meg, hanem az Európai Központi Bankba befizetett alaptőke arányában. A franciák számára ez a rendkívül kedvező számítási mód azt eredményezte, hogy bankrendszerük 40 százalékos kitettségét 1 százalék alá sikerült csökkenteniük, miközben például Spanyolország és Olaszország görögökkel szembeni követelései megsokszorozódtak.

De mit tanulhatunk mindebből? Azt, hogy a nemzeti érdekérvényesítés leghatékonyabb módja a szövetséges államok meggyőzése gazdaságdiplomáciai úton, valamint konstruktív, de nem önfeláldozó aktív részvétel a közös európai mechanizmusok kialakításában. A franciák öt évvel ezelőtti szorult helyzetükben számos más utat is választhattak volna. Például gazdasági erőfölényüket direktebb módon kihasználva a közös EU-s megoldás keresésének során nyílt és konfrontatív módon is érvényt szerezhettek volna nemzeti érdekeiknek.

Ez azonban az egész európai közösségben és globális szinten is komoly ellenérzéseket keltett volna, a franciák pedig a válságmenedzselés akadályozójaként jelentek volna meg a nemzetközi porondon. Ezzel szemben a jól felépített, kerülő utakat is ismerő geogazdasági stratégia garantálta, hogy egy nemzetgazdaság a legnyersebb nemzeti érdekének érvényesítésére is képes legyen, miközben szövetségesei egyáltalán nem távolodnak el tőle.

Mindebből az következik, hogy a kezelendő válság természetét, az ország valóságos gazdasági és pénzügyi pozícióit, a nemzetközi szervezetek működését, valamint a külgazdasági kapcsolatrendszerben rejlő lehetőségeket maximálisan figyelembe vevő geogazdasági kalkuláció nemcsak a nemzeti érdek globális keretek közötti érvényesítését, de az adott állam nemzetközi tekintélyének és beágyazottságának erősítését is lehetővé teszi.