A hatalmi érdekek fogságában

A kormányzat a kedvező tavalyi és az idei első negyedévi adatokban gazdaságpolitikája igazolását látja, figyelmen kívül hagyva azok átmeneti és más területeken hozott áldozatokkal párosuló jellegét. Az eredmények inkább az alkalmazott gazdaságpolitika ellenére, semmint annak hatására születtek meg.

Magyarországon a 2010-es kormányváltás óta folyik a piacgazdaságot és a hatalommegosztás intézményrendszerét mindinkább kiiktató modell kiteljesítése, ami a kedvezményezett társadalmi és üzleti csoportok számára történő jövedelemátrendezéssel jár.

A jövő felélése, így a költségvetési egyensúly versenyképesség nélküli megteremtése, a lojalitásalapú gazdaságirányítás, valamint a nagy ellátórendszerek lezüllése perspektívátlanná teszi a magyar gazdaságot és társadalmat, távozásra késztetve a tőke és a munkaerő egy részét. Az Európai Unió szoros együttműködést tervező belső köréből való tudatos kimaradás a jelenlegi kormány igazi bűne lenne, ami évtizedekre reménytelenné teheti a magyar felzárkózást.

Igaz, a magyar gazdaság tavaly kissé korrigálta a 2010-es kormányváltás óta szinte minden területen tapasztalható romlást. A 2014-es GDP-növekedés a második legmagasabb volt az unióban. Kiugróan nőttek a beruházások, zuhant a munkanélküliség, csökkent a GDP-arányos államháztartási hiány és kissé az államadósság, és megszűnt az infláció is. A bankokra rákényszerített „elszámolás” révén pedig 2015-től kisebb lett a lakosság hiteltörlesztési terhe, bővültek az alacsony kamatozású hitelek, hatalmas aktívumot mutatott a folyó fizetési és tőkemérleg egyenlege.

A költségvetési politikát dicséri a már 2013-ban megszüntetett túlzottdeficit-eljárás, a monetáris politikát a jelentős kamatcsökkentés, a fejlesztési politikát az EU-támogatások túlnyomó részének év végéig várható lehívása. Mindezek alapján a potenciális növekedés az EU számításai szerint a korábbi 0,5 százalékról 2014–2015-re 1,5-2 százalékra javult. Igaz, a régióban még ez is csak a horvát és a cseh adatnál kedvezőbb.

A gazdaságpolitika azonban összességében mégsem sikeres. A jó teljesítmény ugyanis részben átmeneti tényezők, részben más területeken hozott áldozatok és tudatos mulasztások következményei. A kudarcosság fő oka, hogy a beruházási klíma – a jogbizonytalanság és a kiszámíthatatlanság miatt – a régióban nálunk a legrosszabb, és ebben nem is várható változás. A beruházásoknál az EU-támogatások csúcsát a következő években szükségszerűen apály követi, a fogyasztásnál a rezsicsökkentés érdemben nem folytatható, az áldozatok és mulasztások pedig különösen az egészségügy és az oktatás romlásában érzékelhetők markánsan. Nagy – valójában költői – kérdés: hogyan fognak működni a versenyt teljesen kiiktató állami közszolgáltató monstrumok? A távolabbi jövő szempontjából a magán-nyugdíjpénztárak kvázi felszámolásával fenntarthatatlanná vált a nyugdíjrendszer, az EU perifériájára szorulás pedig az egyik legfontosabb gazdasági-társadalmi dinamizáló erő kikapcsolásával fenyeget.

Ahogyan a kormány politika alatt a pillanat feletti uralmat, nem pedig az ország társadalmi-gazdasági felemelkedését célzó stratégiát ért, a gazdaságpolitika is kimerül a hatalmi és ennek alárendelt kommunikációs szempontoknak, a pillanat szülte kényszereknek való megfelelésben. Ez utóbbi főleg az EU-támogatások csapjának nyitva tartásához elengedhetetlen egyensúlyi követelmények mechanikus teljesítését jelenti.

Ennek megfelelően a jövő évi költségvetési törvényjavaslat indokolása sem a gazdaságpolitika valódi lényegét foglalta össze, hanem inkább populáris szólamokat tartalmazott (az „adócsökkentés költségvetése”). Így például nem tért ki olyan lényegi kérdésekre, mint az állami tulajdon kiterjesztése okozta költségek alakulása, az EU-támogatások várható apálya folytán fellépő problémák kezelése, az önkormányzati cégek 1000 milliárd forint feletti adósságállományának vagy akár az egészségügyben és oktatásban tapasztalható, esetenként már elviselhetetlen feszültségek kezelésének konkrét programja.

Ugyanakkor csak a törvényjavaslat benyújtása után került sor a stabilitási törvényben szereplő – már elfogadásakor is indokolatlanul szigorú, nyilvánvalóan nemzetközi PR-célokat szolgáló – adósságképlet átalakítására, így a javaslat eredeti formájában törvénysértő volt. A stabilitási törvényben szereplő, 2011-ben elfogadott, de érvénybe lépését rögtön 2015-re halasztott adósságképlet szerint minden évben csak az előre jelzett infláció és a várt növekedés különbségének felével növekedhetne a nominális adósság. E szabály a kormányzat prognózisának valóra válásával 2016-ban mintegy 700 milliárd forintos megszorítást követelt volna, amit a piacok nem igényeltek, növekedési és társadalmi szempontból egyaránt káros lett volna, és a költségvetési törvényjavaslat nem is tartalmazott ilyet. A kormányzat ezért olyan lazító kiegészítést fűzött a szabályhoz, hogy amíg a várt áremelkedés és reálnövekedés közül legalább az egyik nem haladja meg a 3 százalékot, az államadósság-mutató csökkenésének legalább a 0,1 százalékpontot kell elérnie (vagyis csak az ehhez szükséges deficitcélt kell meghatározni).

A módosítást a korábban vártnál gyorsabb növekedéssel és alacsonyabb inflációval indokolták, holott a 2016-ra prognosztizált 2 százalékos infláció és 2,5 százalékos GDP-növekedés aligha tekinthető extrémnek. Ugyanakkor a mostani módosítás is csak kérészéletű lehet, hiszen a költségvetés már 2017-re is 3 százalék feletti (3,1 százalékos) növekedéssel számol. Sokkal célszerűbb lett volna az államadósság elvárt csökkentési ütemét az EU által ténylegesen megkövetelt, úgynevezett második adósságcsökkentési szabályhoz igazítani. E szerint Magyarországnak az adósságráta körülbelül évi 1 százalékpontos csökkenését – évente a jelenlegi és a 60 százalékos szint különbségének egyhuszados mérséklését – kell elérnie három év átlagában mindaddig, ameddig el nem éri a 60 százalékot. Igaz, ezt be is kell majd tartani.