Az iráni atommegállapodás után

A tizenkét éven át húzódó tárgyalások után Irán és a P5+1-csoport (az ENSZ BT állandó tagjai – az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína, Oroszország, USA – és Németország) olyan átfogó megállapodást kötött, amely csak polgári célokra teszi lehetővé az iráni nukleáris kapacitás fejlesztését. Cserébe feloldják az Iránnal szemben az ENSZ, az EU és az USA által évek óta alkalmazott szankciókat. Ez egy hatalmas diplomáciai siker.
Természetesen a tárgyalásokat számos kritika érte az amerikai kongresszusban és az iráni parlamentben, valamint Szaúd-Arábiában, Izraelben, sőt még Franciaországban is. A megállapodás potenciális előnyeit azonban nem lehet letagadni.

Először is, a megállapodás azt bizonyítja, hogy a nagyhatalmak – annak ellenére, hogy számos kérdésben, mint az ukrajnai konfliktusban vagy a Dél-kínai-tenger területi vitáiban nem egyeznek az álláspontjaik – meg tudnak oldani egy közös problémát. A megállapodás egyben csökkenti az atomfegyverek elterjedésének valószínűségét a Közel-Keleten, illetve erősíti a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozását célzó globális rezsimet. Továbbá lehetővé teszi az Irán és a Nyugat közötti kapcsolatok normalizálását.

Természetesen Irán szomszédjai jogosan aggódnak amiatt, hogy a megállapodás miként alakítja majd át a regionális hatalmi erőviszonyokat. Ahogy a szankciókat feloldják, Irán erősebb lesz, ami érintheti az öbölállamok befolyását. Erre a helyzetre számítva ezen államok már biztosítékokat kértek az USA-tól.

Végeredményben azonban az atommegállapodás hatását az iráni belpolitika alakulása határozza majd meg. Az iráni elit tagjai közül sokan – valójában talán a többség – támogatja a nukleáris konfrontáció feladását, és egyetértenek abban: nincs szükség arra, hogy Irán állandóan hadilábon álljon a világ többi részével. Néhányan azonban még mindig úgy vélik, hogy a szembenállás az ország forradalmi identitásának lényegi eleme.

Az iráni belpolitikai élet atommegállapodás utáni dinamikája így kétféleképpen is alakulhat. Az első szcenárióban a P5+1-csoport és az iráni tárgyalók reményei szerint zajlanak az események azáltal, hogy azok hangjai erősödnek meg Iránban, akik támogatják az ország regionális és nemzetközi rendbe való illeszkedését.

Ebben az esetben Irán meggyőzően tudja jelezni Szaúd-Arábia számára, hogy nincs szándékban befolyását Szaúd-Arábia, illetve annak szövetségesei kárára növelni. Ez lehetővé teszi azt, hogy Szaúd-Arábia és Irán, kihasználva befolyásukat, elősegítik a szíriai tűzszüneti megállapodás megkötését a rezsim és a lázadók között, ami megteremtené a lehetőségét arra, hogy egy hiteles átmeneti kormány jöjjön létre, amely képes lenne az Iszlám Állam visszaszorítására. Hasonlóképpen Szaúd-Arábia és Irán elérnék a jemeni harcok beszüntetését azzal, hogy egy hatalommegosztási megállapodás létrejöttét segítik elő az országban.

Mindeközben a szankciók feloldása révén és a nemzetközi cégek fokozatos visszatérésével lábra állhat az iráni gazdaság. Az egyre nagyobb mértékű nyitás Európa irányába, amely óvatosabban az USA felé is megtörténik, arra bátoríthatja az iráni középosztály reformpárti részét, hogy az országban lássa a jövőjét az emigrálás helyett.

Végezetül e forgatókönyv szerint a Hasszán Rohani iráni elnököt övező erős nemzetközi támogatottság elősegíti azt, hogy Rohani felülkerekedjen a konzervatívok ellenállásán, és véghezvigye az égetően szükséges reformokat. Rohani reformista és pragmatista koalíciója így könnyedén többségbe kerül a 2016-os parlamenti választásokat követően, majd 2017-ben újraválasztják.

A második szcenárió távolról sem ilyen kedvező. Ebben az esetben hamar kiderül, hogy amíg Rohani reformista tábora Irán külkapcsolatainak javítására tökszik, addig az Ali Hámenei, Irán legfelsőbb vezetője körüli konzervatív és nacionalista erők úgy tekintenek az atommegállapodásra, mint amely egy szükséges eszköz a gazdasági szankciók megszüntetéséhez és az ország konvencionális katonai erejének fejlesztéséhez.

A keményvonalas papság aztán aláássa a Rohani által a szomszédos országok körében kiépített bizalmat azzal, hogy folyamatosan azt mondják: az atommegállapodással a világ vezető hatalmai implicit módon elismerték Irán nagyságát. Ez pedig a szkeptikusok álláspontját igazolja, és arra ösztökéli Szaúd-Arábiát, hogy folytassa erőfeszítéseit a „szunnita koalíció” kiépítésére annak érdekében, hogy szembeszálljon az iráni befolyással, és támogassa az általa iráni szövetségeseknek tartott erőkkel szembeni harcot olyan országokban, mint Szíria és Jemen.

Továbbá a fokozódó regionális feszültségek miatt a szankciók feloldásának gazdasági hatása jelentéktelenné válik, miközben a konzervatívok akadályozzák a reformokat. Rohani és szövetségesei ebben az esetben nem képesek az átlag irániak számára reményt adni a gazdasági helyzet javulására vonatkozóan, ami miatt elvesztik a parlamenti és az elnökválasztást is.

Ezen pesszimista szcenárió paradoxona, hogy a konzervatívok és a keményvonalasok által kontrollált új iráni kormányzat valójában jobban passzolna a régióban kialakult helyzetbe, mint a jelenlegi kormány. Elvégre is, Szaúd-Arábia, Egyiptom és sok más arab állam élén autoriter keményvonalasok állnak, akiket kevéssé érdekel a regionális konfliktusok rendezése. Ez pedig nagyon megnehezítené egy reformer vezetés újbóli hatalomra kerülését Iránban.

Természetesen a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy ennek a két szcenáriónak az ötvözete valósul majd meg. Mindenesetre kijelenthető: a nemzetközi diplomácia munkája nem ért véget azzal, hogy sikerült tető alá hoznia az atommegállapodást.

Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org