Az új nyugdíjjavaslat hosszú távon súlyosan veszélyezteti az egyensúlyt

Miközben mindenki egyetért abban, hogy a világrendünket fenyegető egyik legnagyobb probléma az elöregedés, javarészt a nyugdíjrendszerek fenntarthatatlansága miatt, és miközben az EU határain belül egy ország – Görögország – a szemünk láttára omlik össze, részben mert a nyugdíjrendszere már most is fenntarthatatlan, nálunk egyesek ugyanezt a témát az egyensúlytalanság felé vivő populista javaslat formájában a zászlajukra tűzik.

Hát persze hogy a férfiak közül is sokan szeretnének 40 munkában töltött év után nyugdíjba menni! Ki vitatná el, hogy meg is érdemelnék? És ki vonja kétségbe, hogy ezt (ha arra kerül a sor) mindenki meg fogja szavazni, akinek ez rövid távon előnyös, és nem látja vagy nem akarja látni ennek következményeit. A valódi kérdés azonban az, hogy az ország megengedheti-e ezt magának.

A válasz pedig egyértelmű: nem! Ez ugyanis hosszú távon súlyosan veszélyezteti az egyensúlyt. Az összes józanul gondolkodó ország, beleértve a leggazdagabbakat is, éppen az ellenkező irányba próbál manőverezni, a kérdés politikailag rendkívül kényes voltához illő megfontoltsággal: a nyugdíjkorhatár növelésével, annak a várható élettartamhoz igazításával, figyelembe véve a népesség csökkenését, valamint a gazdaság teljesítőképességét. De ha nem is tesznek konkrét lépést, legalább azzal tisztában vannak, hogy kellene ilyet tenniük.

Mit teszünk ehelyett? Éppen annak az ellenkezőjét, mint amit kellene. Arany János szőlősgazdája jut eszembe, aki látva a jégverést, kikapja az egyik szőlőkarót, mondván: „Én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” E sorokat Arany borongós, meghasonlott korszakában, a Bolond Istókban írta, és nyilván nem követendő példaként szánta a kései utókornak. A kétségkívül szuggesztív kép tragikomikus vigyort rajzol az ember arcára. Hát éppen ezt az érzést hozza elő bennem az új nyugdíjjavaslat.

Elgondolkodom, vajon tényleg ennyire rövidlátóak-e azok, akik most a férfiak korai nyugdíjazását belökték a köztudatba, vagy inkább arról van szó, hogy ennyire gátlástalanok a befolyás, a hatalom megszerzésének érdekében?

Volt idő, amikor a mai kormánypárt ellenzéki pozícióból az akkor kormányon lévőket hasonló, súlyos költségvetési terheket okozó felvetésekkel vagy éppen a jegybanki kamatpolitika befolyásolásán keresztül a költségvetési hiány megugrasztásával, pénzügyileg próbálta megingatni. De vajon ad-e ez morális alapot bárkinek, hogy az időközben hatalomra kerülteket saját, megítélésem szerint immorális módszerükkel támadja, ezzel az ország stabilitását veszélyeztetve? Egy ország politikai kultúrájának fejlettségét jórészt éppen az jelzi, ha ilyesfajta felvetések meg sem születnek, de legalábbis csak a szélsőségesek állnak melléjük. Ez persze kétoldalú: szükséges (volna) hozzá a politikai pártok – legyenek azok ellenzékiek vagy kormányon lévők – felelősségteljes hozzáállása, de szükséges (volna) hozzá a választók populizmusra való érzéketlensége is. Meg kell mondjam, az elmúlt húsz évben én ebben a tekintetben nemhogy fejlődést, hanem visszalépést érzékelek.

Számomra sem kérdés: nincs indok arra, hogy a nők számára ez a lehetőség meglegyen, a férfiak számára pedig ne. A nők és a férfiak várható élettartamára vonatkozó statisztikák egyértelműen igazolják, hogy nemcsak valóban diszkriminatív, de teljesen téves is az a posztkommunista sztereotípia, hogy a nők terhei a mai világban sokkal nagyobbak a férfiakénál. Ha így volna, a férfiak élnének tovább a nőknél.

Ha felelősen gondolkodtak volna azok, akik ezt a kérdést elsőként felvetették, és valóban az egyenjogúság érdekében aggódnak, azt kellett volna javasolniuk, hogy a nők esetében is szűnjön meg ez a lehetőség, vagy más, a hosszú távú egyensúlyt szem előtt tartó módot találtak volna, például általánosan lehetővé téve a korábbi, de csökkentett összegű nyugdíjazást.

Tény, hogy a nők korai nyugdíjának intézményét 2011-ben a mai kormányzat teremtette meg. Létrejöttekor ez is populista intézkedés volt, amely mögött politikai megfontolások álltak. És visszaüt a „jobban teljesítünk” túlzó hurráoptimizmusa is, amely tévesen azt sugallja, hogy a pluszteher vállalható.

Az ilyesfajta populista felvetések költségvetési fedezetét gyakorta a kormányzat pazarló, szükségtelen, könnyen támadható intézkedéseinek megszüntetésével, az így felszabaduló források átirányításával vélik a javaslattévők megalapozni. Esetünkben a kétségtelenül nehezen indokolható stadionprogramok ilyenek. Ez a forrásátirányítási logika azonban számos ponton sántít.

Először is, ezek a „furcsa” programok belátható időn belül megszűnnek, hiszen kormányok jönnek-mennek, ad absurdum az sem kizárt, hogy még regnálásuk alatt képesek korrigálni önnön hibájukat. (De szép is volna!) Egy, a korai nyugdíjazásra vonatkozó, népszavazáson kikényszerített javaslat viszont a törvényekbe beépülve szinte kikezdhetetlen, bizonyosan évtizedekre velünk marad. A másik hiba a fenti logikában úgy tenni, mintha a rossz döntésnek lenne előjele, ilyenformán egyik kiolthatná a másikat. Tapasztalatom szerint az elhibázott program, a rossz döntés, az ostobaság mind előjel nélküli: egyik a másikkal szükségképpen összeadódik, halmozódik, tovább tetézi a bajt.

Remélem, ez a kezdeményezés ebben a formában megbukik. Ha mégsem, és népszavazásra kerül a sor, a felelősen gondolkodó ember azt a kérdést kell feltegye magának, hogy önös érdekeit vagy a gyerekeiét, unokáiét, egyszóval az ország jövőjét tartja-e fontosabbnak. És aki idáig eljut, annak már egyszerű a döntés.