Az idei közgazdász-vándorgyűlés talán abban különbözött az előzőektől, hogy több volt a kritika és az indulattól túlfűtött megnyilvánulás. Néhány nap alatt nehéz befogadni a hosszú időn át érlelődő elemzések és javaslatok tömegét, de a találkozón nyilvánosságra kerülő információk és tapasztalatok várhatóan segíteni fogják a kreatív továbbgondolkodást.
A szekcióülések témái több szálon is kapcsolódtak egymáshoz, hiszen mindegyikük a központi kérdést, a fenntartható növekedés feltétel- és eszközrendszerét vizsgálta a szektorális érdekek nézőpontjából. A pénzügyi szekcióban talán az a vélemény generálta a legélesebb vitát, hogy a bankszektor likviditása és hitelezési hajlandósága a központilag vezérelt szigorú szabályozási követelmények függvénye, ugyanakkor a vállalatfinanszírozás a pénzintézetek szemszögéből biztonságosnak ítélt, kockázatalapú szabályrendszer mentén működik.
A kulcskérdés végső soron az, hogy kínálati vagy keresleti oldalról jelentkeznek-e a problémák, amelyek visszafogják a hitelezést. A „pró és kontra” érvek oldaláról példálódzó felsorolások követték egymást, amelyek a túlszabályozottságtól kezdve a szektorális különadókon keresztül a bankszektor helyzetének politikai kommunikációjáig bezárólag keresték a növekedést gátló tényezők neuralgikus pontjait. Említették a növekedési áldozatok szükségszerűségét, és felhívták a figyelmet a nemzetközi dimenziókban való vizsgálódások jelentőségére, elsősorban abban a tekintetben, hogy az uniós források mennyisége és lehívhatósága mennyiben befolyásolja a fogyasztás szerkezetét.
Az álláspontok a növekedési hitelprogram értékelésében közelítettek egymáshoz, mert a résztvevők többsége hasznos kezdeményezésként üdvözölte a kis- és középvállalkozások számára érdemben javuló hitelfelvételi lehetőségeket nyújtó környezet megteremtését, úgy is mint a duális gazdaság megszűnésének érdekében tett lépést. Ugyanakkor az úgynevezett kkv-szektor a rendszerváltás óta egyértelmű támogatást élvez hitelezői oldalról, mégpedig az alkalmazott konstrukciók tekintetében jelentős állami támogatás mellett. Az uniós normák szerint – amelyek a mérlegfőösszeg, árbevétel, alkalm
zotti létszám, stb. mutatókra épülnek – ebbe a körbe sorolt szervezetek már a kilencvenes években kedvezményes hitelhez juthattak, és főleg exporttevékenységük fokozásának céljából intézményesített, a piacra jutást elősegítő, tudásbázisú infrastruktúra létrehozása kezdődött el számukra. Ugyanakkor a vállalkozói szféra helyzetének jobbá tétele lassan több évtizede napirenden van, mégis mintha nem történne semmi érdemi javulás ezen a területen.
Azt pedig már említeni sem érdemes, hogy elsősorban a kiskereskedőket érintő központi intézkedések (például az online pénztárgépek bevezetése, de részben a vasárnapi nyitvatartás korlátozása is) nem éppen a szektor szereplőinek életét megkönnyítő kormányzati lépésnek tekinthetők, noha egy részük fehéríti a gazdaságot.
Általában a vállalkozói szektor, ezen belül a kis- és középvállalkozások szerepe még mindig marginálisnak számít az exportból való részesedés tekintetében. A kivitel dinamikájának erősödése viszont feltétlenül szükséges a felzárkózás politikájának megvalósításához, mindenekelőtt új piacok felkutatásával, amelyek egyik lehetséges útja az állami tőke részvételével létrehozott kereskedőházak intézménye.
Általánosságban elmondható, hogy az állami szerepvállalás kormányzati stratégiában is megjelenő irányultsága az ország gazdasági állapotából eredő olyan közvetlen feladatok együttesét fogalmazza meg, amelyeknek az egyidejű teljesítésére most először nyílik esélyünk. A bruttó nemzeti jövedelemhez (GNI) való hozzájárulás és a foglalkoztatás növekedését is magába foglaló növekedési pályára átállás mellett a külső és belső egyensúly biztosítása és ezzel az ország finanszírozható állapotba juttatása a cél. Ennek elérése azonban csak egy erős, saját nemzeti tőkét jelentő, felzárkózásra képes és profittermelő képességgel rendelkező vállalati szektor meglétére alapozható.
A kilencvenes években zajló, a gazdaság szerkezetét hátrányosan befolyásoló folyamatok jelenleg is akadályozzák az unió belső piacán az úgynevezett periferiális államok – köztük Magyarország – versenyképes megjelenését, és ezt a problémát a kohéziós politika által generált költségvetési átcsoportosítási szándékok sem tudják kielégítően kezelni. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy a felzárkózás igénye nem jelenti a bezárkózás politikáját, csupán azt a szükségszerűséget, hogy tudnunk kell, merre nyissunk, és hová irányítsuk elsősorban az állami segítséget.
Uniós forrásokkal kizárólag a magyar gazdaság fenntartható nemzetközi versenyképességét erősítő vállalkozásokat szabadna támogatni, amelyek hazai beszállításokkal minőségi importkiváltást tudnak produkálni, és a transznacionális vállalatokkal való együttműködés keretében elindulhatnak az önállóvá válás útján. Az exportorientált modell melletti voksolás tehát az egyetlen reális alternatíva, amelyet a kormányzati politikának úgy célszerű támogatnia, hogy megteremti a versenyképessé válás keretfeltételeit, beleértve a hosszú távú vállalkozói gondolkodásra és az értékteremtésre való hajlandóságot.
Fel kell ismernünk, hogy ha befolyásolni nem tudjuk is a világgazdasági folyamatokat, meg kell tanulnunk alkalmazkodni azokhoz, mégpedig úgy, hogy képesek legyünk bekapcsolódni egy új gondolkodásformába, amely az uniótól kapott közvetlen forrásokat piacgazdasági eszközöket is felhasználó projektekkel váltja ki. A fejlődés fenntarthatóságának, valamint a stabilitás és növekedés egyidejű érvényesítésének érdekében sajnos még most sem a lakossági várakozásoknak van prioritásuk, előbb erős vállalatok kellenek nekünk.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.