A kegyetlen jövő emberivé alakítása

Már hosszú ideje nagy viták övezik azt a kérdést, hogy az úttörő technológiai vívmányok – mint például a mesterséges intelligencia – hogyan hatnak majd a gazdaságok és a munkaerőpiacok működésére, azonban Jerry Kaplan most megjelent könyve (Humans Need Not Apply: A Guide to Wealth and Work in the Age of Artificial Intelligence) mutatta meg számomra ezen folyamat szociogazdasági tétjének igazi súlyát.

Az egyik viszonylag jól ismert példája annak, hogy a digitális forradalom milyen hatással van a piacok működésére, az az, hogy hatalmas profitot lehet keresni a tőzsdén, ha a másodperc tört részével mindenki másnál gyorsabbak vagyunk. Ebből a szempontból másik példának számíthat az új elektronikus piac megteremtőinek, mint például az Ubernek az árdiszkriminációs kapacitása, amelynek révén a fogyasztói többlet minden egyes fillérjét zsebre teszik.

Lényeges kérdés, hogy a régi verseny keretében miért nem aratják le gyorsan ezeket a profitokat. A választ gyakran az üzleti modell adja meg. A vállalatok hiteleket vesznek fel az elinduláshoz, illetve jelentős fix költségeket halmoznak fel, és először olyan alacsony árakat szabnak meg, amelyeknél pénzt veszítenek. Ez lehetővé teszi, hogy üzleti tevékenységüket verseny nélkül terjesszék ki, amíg el nem érik azt a szintet, amely valójában már monopóliumnak számít. Ezen a ponton már emelhetik az árakat, és viszonylag szabadon folytathatnak árdiszkriminációt. Ahogy Kaplan kimutatta, pontosan ez az, amit az Amazon csinált.

Miután ez az irányvonal elősegíti a globális szupercégek létrejöttét, súlyos problémákat okoz a munkaerőpiacok és a társadalom számára, mert gyorsabban teszi tönkre a régi képzettségeken alapuló középszintű állásokat, mint hogy az új képzettségeken alapuló állások létre tudnának jönni. Ugyanilyen komoly gondot jelent, hogy ez a folyamat elősegíti a jövedelmi egyenlőtlenségek sokkoló szintjének kialakulását. Ha a jövedelmek túl gyorsan túl koncentrálttá válnak, az áhított beruházásokhoz nem állnak majd rendelkezésre források.

Jelenleg a technológiai fejlődés ezen torzító hatása viszonylag kismértékű a fejlett országokban, 2030-ra azonban a GDP 20, a munkahelyek 40 százalékát érintheti. Ez egy jelentős elmozdulás, amely példátlan ütemben zajlik. Bár kezdünk hozzászokni a rekordokhoz – a 2013-as helyzet szerint az emberiség történelme során addig keletkezett adatoknak több mint 90 százaléka az előző két évben jött létre –, a valóság az, hogy ezen átalakulás gyors üteme és kiterjedtsége nagy kihívásokat okoz. Ha ezeket nem megfelelően kezeljük, akkor nem valószínű, hogy egy biztonságosabb és prosperálóbb társdalomban élünk majd, hanem inkább egy olyanban, amelyet növekvő frusztráció és reménytelenség jellemez.

Kaplan egyik javaslata szerint egyfajta „álláshitelt” kell létrehozni. Azok a cégek lennének úgymond a szponzorok, amelyeknek bizonyos képzettségű munkaerőre van szükségük. Állásajánlatot tennének azoknak, akik készek elsajátítani a cég számára szükséges szaktudást. A munkavállaló így egy kölcsönhöz jutna hozzá, amelyből finanszírozhatja képzését. A hitelt akkor kellene visszafizetnie, amikor elkezd dolgozni az adott cégnél. Ha végül az adott egyén mégsem kap állást, akkor csupán a hitel egy részét kellene visszafizetnie.

Más javaslatok a szabályozások megreformálására irányulnak, hogy azok jobban megfeleljenek a munkavállalás új módjainak. Például a részben önmagát foglalkoztató munkavállalókat jobban integrálni kellene a szociálpolitikai rendszerbe. Az ilyen típusú változtatások kétségkívül hasznosak lennének, azonban ezen javaslatok egyike sem kezeli az előttünk álló átalakulás kiterjedtségének problémáját. A társadalmak működési módjának alapvető átalakítására van szükség, mégpedig gyorsan.

A francia kormány kutatóintézménye, a France Stratégie és Nick Hanauer milliárdos amerikai vállalkozó olyan szociálpolitikai reformokat javasoltak, amelyek hasonló elvi alapokon állnak. E szerint az egyének életük során „követeléseket” kapnának például iskolai végezettségért, szakképzettségért vagy közösségi szolgálatért (beleértve a katonai szolgálatot is). Ezek a követelések különböző juttatásokra lennének beválthatók, például továbbképzésre vagy kiegészítő nyugdíjra. A rendszer minden állampolgárra kiterjedne, és a jogosultak szabadon eldönthetnék, mikor és hogyan váltják be követeléseiket. Kiegészítő elemeket is be lehetne emelni a rendszerbe, például a potenciális munkaadó továbbképzésért cserébe pluszkrediteket nyújthatna.

Emellett a kormányoknak erősíteniük kell versenypolitikájukat, hogy megakadályozzák a globális monopóliumok létrejöttét. Az új megaregionális kereskedelmi megállapodások, mint a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség és a Csendes-óceáni Partnerség pedig értékesek lehetnek, ha a jelenlegi, nagy hatalommal bíró szereplők számára nem engedik meg, hogy diktálják ezen megállapodások feltételeit. A nemzetközi együttműködést is erősíteni kell annak érdekében, hogy megakadályozzák a multinacionális cégek adóelkerülését, amelynek mértéke eléri a több száz milliárd dollárt.

A meglévő rendszerek toldozgatása-foldozgatása nem lesz elegendő arra, hogy felkészüljünk az előttünk álló, technológiavezérelt átalakulásra. Átfogó stratégiára van szükség, amely teljesen versengővé teszi a piacokat – és a politikát –, valamint biztosítja azt, hogy a közpolitika mindenki érdekében működjön.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org