2009 valóban válságos esztendő volt nálunk, mint ahogy a legtöbb nyitott, kis gazdaság életében. A politikai érzékenység elkerüléséért: a „kis” nem dehonesztáló jelző, és különösen európai összefüggésben nem jelent csekély országméretet, politikai súlytalanságot. A döntő kérdés az, hogy a nemzetközi keresleti és kínálati viszonyokra érezhetően hat-e az adott gazdaság állapota. Ilyen értelemben a német gazdaság is legfeljebb közepes.
2010-től azonban közgazdasági értelemben nem alkalmazható a válság fogalma a magyar gazdaságra, mint ahogy a térség többi országára sem: a fizetésképtelenség réme – ahol volt – elmúlott, a külső tényezők okozta mély recesszión egy év alatt mindannyian túlestünk. Növekedési pályára kerültek a nemzetgazdaságok, még ha egyenetlenre is. Nálunk két enyhén növekvő év között 2012-ben kellemetlen, de szerencsére rövid recesszió állt be, míg térségünk északi felében a növekedés megszakítás nélkül folytatódott.
Válság tehát nem volt, most sincs, legfeljebb a politika használta a szót a maga céljai szerint: így lehet válságadókat kivetni (a mai napig), és a megmentő szerepében feltűnni a nagyközönség előtt. A válságkorszak lezárásának bejelentése nélkül egyszerre csak a kontinenst verő magyar gazdasági növekedés került a hivatalos propagandába. Kétségtelenül volt néhány negyedév, amelyben a megelőző időszak (gyengécske) bázisához képest a magyar gazdaság jól teljesített. Amiből a maga számára a kormány azt a következtetést vonta le (és reklámozta az adófizetők költségén), hogy „a reformok működnek” – noha általában roppant nehéz kimutatni, hogy adott időszak gazdasági teljesítménye a kormánypolitika miatt vagy annak ellenére alakul úgy, ahogy alakul. Főleg egy kis, nyitott országban.
Ezzel a háttérrel érthető, hogy a GDP-növekedési indexre, amely szokásos viszonyok között a szakértők, üzleti tervkészítők, piaci elemzők szűk körét foglalkoztatja, miért irányul élénk figyelem, és a kormány miért tesz meg mindent a lakásépítések állami serkentésétől az uniós pénzek lehívásának előrehozataláig az ütem fenntartására – még az utókorra hagyott problémák felduzzasztása árán is. (Mert afelől nem lehet kétségünk, hogy a lakásfinanszírozás „megsegítése” vagy egy pénzkeret gyorsított elköltése idővel bajokhoz vezet.) A 2014–2015-ös növekedési ütem azonban ismert módon egy sor egyszeri tényezőnek volt betudható: szerencsénk volt. A kamatok, olajárak esése, a német gazdasági konjunktúra szívóhatása nem a mi érdemünk – de jól jött. Ám amíg akkor a külső kockázati tényezők ránk nézve általában kedvezően alakultak, most a legtöbb vonatkozásban nagyobb az esélye a lefelé mutató kockázatnak.
A kínai gazdaság ütemcsökkenése áttételes módon kihat a magyar ipar várható teljesítményére, még ha mérsékelten is. Az orosz gazdaság recessziója a visegrádi térséget kevésbé érinti, mint Szerbiát, Bulgáriát vagy Moldovát, de a hatások eredője reánk nézve is negatív, és a helyzet még bőven romolhat. Az olajárak esése eddig sokat javított a nemzetközi cserearányainkon, de egy ilyen fontos termék hektikus alakulásával járó zavarból több kárunk lehet, mint további hasznunk. A kormányzat újonnan szerzett barátainál egyébként is legalább annyira drámai lehet 2016, mint a sokat taglalt európai színtéren. A dízelbotrány (vagy ki hogyan hívja) azt példázza, hogy a legkülönfélébb okokból kipattanhatnak külső zavarok, amelyek ilyen nagy nemzetközi kitettség mellett komoly ellenszelet gerjeszthetnek. Minderre jobb előre felkészülni. Növekedési sikereink és kiváló kilátásaink hangoztatása persze jobb a sopánkodásnál. Ám a sötét erdőben a félszét leplező vándor is szokott fütyörészni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.