Bod Péter Ákos: Fütyörészve a rengetegben

2009 valóban válságos esztendő volt nálunk, mint ahogy a legtöbb nyitott, kis gazdaság életében. A politikai érzékenység elkerüléséért: a „kis” nem dehonesztáló jelző, és különösen európai összefüggésben nem jelent csekély országméretet, politikai súlytalanságot. A döntő kérdés az, hogy a nemzetközi keresleti és kínálati viszonyokra érezhetően hat-e az adott gazdaság állapota. Ilyen értelemben a német gazdaság is legfeljebb közepes.

2010-től azonban közgazdasági értelemben nem alkalmazható a válság fogalma a magyar gazdaságra, mint ahogy a térség többi országára sem: a fizetésképtelenség réme – ahol volt – elmúlott, a külső tényezők okozta mély recesszión egy év alatt mindannyian túlestünk. Növekedési pályára kerültek a nemzetgazdaságok, még ha egyenetlenre is. Nálunk két enyhén növekvő év között 2012-ben kellemetlen, de szerencsére rövid recesszió állt be, míg térségünk északi felében a növekedés megszakítás nélkül folytatódott.

Válság tehát nem volt, most sincs, legfeljebb a politika használta a szót a maga céljai szerint: így lehet válságadókat kivetni (a mai napig), és a megmentő szerepében feltűnni a nagyközönség előtt. A válságkorszak lezárásának bejelentése nélkül egyszerre csak a kontinenst verő magyar gazdasági növekedés került a hivatalos propagandába. Kétségtelenül volt néhány negyedév, amelyben a megelőző időszak (gyengécske) bázisához képest a magyar gazdaság jól teljesített. Amiből a maga számára a kormány azt a következtetést vonta le (és reklámozta az adófizetők költségén), hogy „a reformok működnek” – noha általában roppant nehéz kimutatni, hogy adott időszak gazdasági teljesítménye a kormánypolitika miatt vagy annak ellenére alakul úgy, ahogy alakul. Főleg egy kis, nyitott országban.

Ezzel a háttérrel érthető, hogy a GDP-növekedési indexre, amely szokásos viszonyok között a szakértők, üzleti tervkészítők, piaci elemzők szűk körét foglalkoztatja, miért irányul élénk figyelem, és a kormány miért tesz meg mindent a lakásépítések állami serkentésétől az uniós pénzek lehívásának előrehozataláig az ütem fenntartására – még az utókorra hagyott problémák felduzzasztása árán is. (Mert afelől nem lehet kétségünk, hogy a lakásfinanszírozás „megsegítése” vagy egy pénzkeret gyorsított elköltése idővel bajokhoz vezet.) A 2014–2015-ös növekedési ütem azonban ismert módon egy sor egyszeri tényezőnek volt betudható: szerencsénk volt. A kamatok, olajárak esése, a német gazdasági konjunktúra szívóhatása nem a mi érdemünk – de jól jött. Ám amíg akkor a külső kockázati tényezők ránk nézve általában kedvezően alakultak, most a legtöbb vonatkozásban nagyobb az esélye a lefelé mutató kockázatnak.

A kínai gazdaság ütemcsökkenése áttételes módon kihat a magyar ipar várható teljesítményére, még ha mérsékelten is. Az orosz gazdaság recessziója a visegrádi térséget kevésbé érinti, mint Szerbiát, Bulgáriát vagy Moldovát, de a hatások eredője reánk nézve is negatív, és a helyzet még bőven romolhat. Az olajárak esése eddig sokat javított a nemzetközi cserearányainkon, de egy ilyen fontos termék hektikus alakulásával járó zavarból több kárunk lehet, mint további hasznunk. A kormányzat újonnan szerzett barátainál egyébként is legalább annyira drámai lehet 2016, mint a sokat taglalt európai színtéren. A dízelbotrány (vagy ki hogyan hívja) azt példázza, hogy a legkülönfélébb okokból kipattanhatnak külső zavarok, amelyek ilyen nagy nemzetközi kitettség mellett komoly ellenszelet gerjeszthetnek. Minderre jobb előre felkészülni. Növekedési sikereink és kiváló kilátásaink hangoztatása persze jobb a sopánkodásnál. Ám a sötét erdőben a félszét leplező vándor is szokott fütyörészni.