Nem akarásnak...

Játsszunk el egy pillanatig a gondolattal, mi lett volna, ha teljesül az a másfél évtizede általános várakozás, amely szerint néhány év alatt, úgy 2007–2008-ra sor kerülhet az euró bevezetésére Magyarországon. Például 2006-ban nem lett volna szükség az „őszödi beszéd”-re, s így feltehetőleg kétharmada sem lett volna 2010-ben a Fidesznek. Bár még ez sem biztos. Az euró bevezetése és használata is történhetett volna „görög” módon, mindazzal a trükközéssel, zűrzavarral, majd szorítással, amit az elmúlt években Görögországban láthattunk. Sőt, napjaink lengyel fordulata arra utal, hogy még egy kifejezetten sikeres gazdaságpolitikát követően is sor kerülhet a magyarhoz hasonló markáns populista fordulatra. Nyilvánvaló, hogy csak találgatni lehet, és így nincs is értelme a „mi lett volna, ha…” kérdésfeltevésnek.

A magyar közgazdászok körében a gyors eurócsatlakozás melletti talán legfontosabb érv sokáig az volt, hogy az euróhoz vezető út és a majdani tagság kikényszeríti az önkorlátozást, a felelős költségvetési politikát, megvéd a „fiskális alkoholizmustól”. A kudarc új, fordított koncepció térnyeréséhez vezetett. (Egyrészt az egy évtizeddel ezelőtti bonmot szerint Magyarország állandóan öt évre volt a maastrichti kritériumok eléréstől, másrészt egyes belépő országoknak jelentős, esetenként válságot okozó problémái keletkeztek a csatlakozás után.) E szerint csak akkor szabad az euróövezetbe belépni, amikor a gazdaságpolitika már nem magától a csatlakozástól vár hitelesítést. Vagyis a hiteles gazdaságpolitika már adott – beleértve ebbe az előre látható konfliktusok kezelésének intézményrendszerét is –, és „csak” az előre nem látható fejleményekhez kell alkalmazkodni. Nem „menet közben” kell tehát elkezdeni foglalkozni a korábbi trükkök, a szőnyeg alá söpört feszültségek következményeivel.

Ez a korábbi felfogás ugyanis túlságosan az euró bevezetésére koncentrált, és nem hangsúlyozta kellőképpen, hogy az euróövezet nem védi meg a tagállamokat a kormányaik hibáinak esetleges súlyos következményeitől. Ráadásul ezek kezelése esetenként nehezebb is az eurózónán belül, mint azon kívül. Ilyen gazdaságpolitikai hiba lehet a túlzott költségvetési deficit, a magas államadósság felhalmozása, a bankrendszer buborékokat előidéző túlfűtöttsége, a hitelnyújtás kockázatossága vagy a versenyképesség (például a bérek túlzott emelkedése miatti) romlása.

Ez utóbbit ugyanis az euróövezeten belül már nem lehet a valuta leértékelésével korrigálni. A kelet-közép-európai régió tizenegy EU-tagállamából öten (a balti országok, Szlovákia és Szlovénia) tagjai az euróövezetnek, hatan viszont nem. Mindkét csoportban vannak sikeresek (például Szlovákia és Lengyelország) és sikertelenek (például Szlovénia és Magyarország). Lettország és Litvánia az elmúlt két évben, tehát már az euróövezet válsága idején csatlakozott. Ugyanakkor a régióban terjed az az álláspont, hogy a kelet-közép-európai országoknak egyelőre csak az euró bevezetéséhez szükséges kritériumok teljesítésére, nem pedig a tényleges bevezetésre kell törekedniük. Látni kell azonban, hogy a kritériumok teljesítése csak a technikai követelményeknek való megfelelést jelenti, ami mellett nagyon sok belső intézményi, működési és magatartási feltételt is ki kell alakítani ahhoz, hogy a kritériumoknak való megfelelés fenntartható maradjon.

Magyarország 2015-ben technikailag nagyjából teljesítette a maastrichti kritériumokat. Az euró bevezetése azonban a kormányzati kommunikációja szerint még évtizedes távlatban sincs napirenden. A probléma többoldalú. Miközben megítélésem szerint Magyarország számára az euró bevezetése – ha az valódi szándékon, szakmailag megalapozott és megvitatott stratégián alapulna – rengeteg előnnyel járna, az adott helyzetben e cél teljesen ellentmondana a kormány eurószkeptikus politikájának, így ennek esetleges – egyébként igencsak meglepő – bejelentése teljesen hiteltelen lenne. Az euró bevezetése ugyanis nemcsak technikai vagy monetáris politikai kérdés, de egyúttal az egyre mélyülő európai integráció melletti elköteleződést és ezzel a formális nemzeti szuverenitás zsugorodásának tudomásulvételét is jelentené.

Ráadásul azt is látni kell, hogy a jó pénzügyi adatok fenntarthatósága – sőt elvárt további javítása – legalábbis kérdéses. Az infláció esetében előbb-utóbb gondot fognak okozni a mesterséges rezsicsökkentés okozta károk vagy a tartós árleszorításhoz szükséges versenyt korlátozó intézkedések. Az államháztartás és államadósság kedvező alakulásában is rengeteg az egyedi, a jövő felélését okozó eszköz: a magán-nyugdíjpénztári vagyon és éves járulék felhasználásától az EU-támogatások adóbevételt is növelő hatásától a különböző elszámolási trükkökig.

A kormány minden mást megelőző prioritása ugyanis az államháztartási hiány mindenáron való leszorítása az EU-támogatások rövid távú megszerezhetősége céljából, nem pedig a fenntartható növekedés megalapozása. Az államháztartási folyamatok azonban nem egyszerűsíthetők le a hiányra, hiszen a kiadási és bevételi oldal szerkezete – például a növekedést akadályozó válságadók nagy aránya, az egészségügy és oktatás immár válságosnak mondható helyzete –, az újraelosztás mértéke nagy hatást gyakorol a növekedésre. A hiteles gazdaságpolitikának tehát a deficitet kedvező államháztartási szerkezet mellett kell alacsonyan tartania, s ennek érdekében a piaci reformok iránt belsőleg elkötelezett, emellett társadalmi támogatottságot is élvező stratégiát kell megvalósítania.

Mindez lényegéből következően ellentétes a „nemzeti együttműködés rendszerével”. Az euró bevezetése tehát csak ennek kifulladása után kerülhet napirendre. S akkor is csak a piacgazdasági átalakulás egyik fontos, igaz, akár hívószóként is megfogalmazható elemeként.