Távolabb az eurótól, mint valaha

A Magyar Nemzeti Bank – az akkor hatalmon levő Fidesz-kormánnyal egyetértésben – 2001 nyarán hirdette meg az eurózónás csatlakozás stratégiáját. Tizennégy év után került kézzelfogható közelségbe a feltételek teljesítése, de csatlakozásunk nem volt még olyan távol, mint most.
Az eurózóna nem „szimpla” valutaunió, hanem Európa legszorosabb politikai közössége és szövetsége, ennél fogva az európai integráció legmagasabb foka.

Létrehozásakor több szempont játszott szerepet, például Francois Mitterrand rajongása a Bundesbank által képviselt intézményi stabilitás jótékony hatásai iránt, az alapvető cél azonban a második világháborút lezáró politikai struktúra sikereinek magasabb szintre emelése volt. A közgazdasági elmélet optimális valutaövezetek előnyeit valló iskolája is a projekt mögé állt, de az euróövezet alapvetően politikai vállalkozás volt. Ez azt is jelenti, hogy a működése csak akkor biztosított, ha politikai akarat is van annak az intézményrendszernek a kialakítására és működtetésére, amely a konstrukciót a legnagyobb stressz idején is stabilan együtt tudja tartani.

A közös deviza melletti érv az unión belüli kereskedelem további erősítése, mindenkinek megkönnyítve az európai termelési láncba való bekapcsolódást, ami a specializálódáson, illetve a komparatív előnyök jól ismert kihasználásán keresztül növeli az életszínvonalat a régió kevésbé fejlett részein is. Ez azonban egy régi pénzügyi infrastruktúrán, régi technológiai környezeten alapuló elképzelés volt, hiszen mára a pénzügyi rendszer szinte korlátlan lehetőségeket ad a kereskedelmi és pénzügyi folyamatok devizaügyeinek kezelésére. A közös valuta ötlete ráadásul akkor merült fel, amikor a devizapiac szabadsága nem volt egyértelmű, amikor különböző fizetési korlátozások nehezítették az eltérő devizanemekből adódó kockázatok kezelését, a telephelytől eltérő devizában történő finanszírozást.

Az elmúlt húsz év azonban ebből a szempontból jelentős változásokat hozott, így a kereskedelem számára az eltérő fizetőeszközök nem okoznak akkora problémát. Feltehetjük, hogy euró nélkül a vállalati szektor európai szinten önszabályozó lett volna, automatikusan kialakultak volna olyan bázisdevizák (például a német márka), melyek a termelési lánc tranzakciós igényét kielégítették volna. Természetesen az sincs kizárva, hogy az euró létrehozása éppen a német márka dominanciájának elkerülését is célozta, illetve azt, hogy az elmélyülő gazdasági integrációval kényszerűen egymáshoz húzódó monetáris politikában ne a Bundesbankot legyen kénytelen minden ország követni, hanem intézményi kerete legyen annak, hogy a kontinens pénzügyi rendszerének alakításába mindenki bele tudjon szólni.

Az eurózóna 2008–2012-es válsága arra világított rá, hogy a közösségi politikai akarat az ütésálló intézményrendszer működtetésére nincs meg. Sokszor rágtuk a csontot, hogy ki mit és mikor rontott el, kinek mit kellene csinálni, hogy vajon a fafejű Bundesbank vagy a lusta görögök és spanyolok a hibásak, de az alapvető gond az, hogy a problémakezeléshez szükséges stressz nagyobb nyomást helyez a nemzeti szuverenitásra, mint amennyit a választók, azaz az egyes nemzetek el akarnak viselni. A projekt egyelőre túl nagy falat a mindig mindent demokratikusan megvitató közösség számára, és amikor válságkezeléskor szükségszerű erőteljes fellépés történik, a rendszert hirtelen a szükséges összetartás helyett széthúzás kezdi jellemezni. Az intézményrendszert irányító politikusok különösen nehéz helyzetben vannak, hiszen az övezet egyben tartása történelmi felelősség, de tisztában vannak saját választóik, saját nemzetük tehervállalási hajlandóságával is. Az sincs kizárva, hogy a kisördög is susmorog, hogy vajon tényleg menthető-e ez egész, vagy a kezdeti szkeptikusoknak van igazuk, és az összetartás erőltetése csak súlyosbítja a problémát, és tényleg felesleges áldozatra kényszerít minden résztvevőt.

A valutaövezet politikai feltételei nem álltak még ingatagabb lábakon, mint most. Az Európai Unió politikai integrációja 2007-ben volt a legmagasabb fokon, azóta ennek folyamatos erodálódását látjuk. Nemcsak a 2012-ben kiteljesedő perifériaválság ütött éket a megtakarítók és a finanszírozottak között, de a megfáradt uralkodó politikai osztályok szklerózisa is feszíti Európa kereteit. A Sziriza, a Podemos, az AfD vagy akár Jeremy Corbyn egyszerre probléma és társadalmi reakció is, és mind az európai egység létrehozásáért felelő politikai osztály eltakarításán fáradoznak. Az európai döntési mechanizmus hiányosságai különösen akkor jönnek elő, amikor nem elvi kérdésekben kell állást foglalni, hanem tényleges akciótervet kell valamivel kapcsolatban hirtelen letenni az asztalra. A menekültválság ékes példája annak, hogy a hirtelen jött válság megoldására a rendszer alkalmatlan, így az élet kényszerűen nemzeti szintre delegálja a válságkezelést. Az itt-ott felbukkanó külső (például menekültügy) és belső (perifériaválság) feszültségeknek nem sikerült szorosabbra fűzni az európai egységet, éppen ellenkezőleg, egyre távolodik egymástól a közösség, illetve kisebb tematikus belső szövetségeknek köttetnek a többségi akarattal vagy éppen tehetetlenséggel szemben.

Magyarország élen jár az európai egység lebontásában, és ha nem áramlana jelentős euró­pai költségvetési forrás hazánkba, melyet a választók komfortjára, valamint a politikai elit gazdagítására lehet költeni, akkor nemcsak az eurózónás csatlakozáson keresztüli integrációról nem beszélnénk, hanem az lenne a kérdés, mikor viszi ki az elit az országot az unióból. Ilyenformán Magyarország euróövezeti tagsága nem jön szóba. És az európai dezintegrációs folyamatokat tekintve talán kimondhatjuk: Magyarország soha nem fog az euróövezethez csatlakozni.

Mellár Tamás, a Pécsi Tudományegyetem professzora, Karsai Gábor, a GKI vezérhelyettese és Inotai András, az MTA professzora az euró bevezetése mellett, Pogátsa Zoltán, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense (VG, jan. 28.) és Forián-Szabó Gergely, a Pioneer befektetési igazgatója inkább ellene érvelt. Andor László korábbi EU-biztos sem siettetné a közös pénz bevezetését. Cikksorozatunkat Duronelly Péter zárta.