Nem kell már sokat várnunk június 23-ig, amikor megtörténik az év két legfontosabb választásának egyike: marad-e vagy sem Nagy-Britannia az Európai Unió tagja. (A másik nagy jelentőségű választás az óceánon túl lesz.) A brit ügy közgazdasági, üzleti vonatkozásairól rengeteg elemzés született. Élég számú ahhoz, hogy a távozás híve ugyanúgy találjon magának tetsző prognózist, mint a bent maradás pártján levő. Az elemzések nagyobb fele a kilépéshez a britekre nézve egészében véve negatív mérleget rendel, két fő tényező alapján. Az egyik a City mint pénzügyi központ várható térvesztése, a másik pedig az, hogy a kontinens országaival sokat kereskedő ország kiszorulna az uniós szabályalkotásból, így olyan regulációkhoz kellene igazodnia, amelyekre kiválás esetén nem lenne közvetlen ráhatása.
A briteket pragmatikus embereknek tartják (az amerikaiakat is), és ilyen alapon gyakran hallani, hogy a szavazófülkében nem az érzelmek, hanem a józan számítások motiválják majd a választót. Ebben azonban nem igazán hiszek. Az eldöntendő kérdés nyelvileg ugyan egyszerű, de az uniós tagságból fakadó előnyök és hátrányok mértéke, azok társadalmi megoszlása roppant összetett ügy. Ráadásul a következmények további eseményektől függnek, főként attól, hogy egy esetleges válás esetén mi is történne. A legvalószínűbb egyébként az, hogy rövid távon nem állna be semmi lényegi változás éppen abban, ami az exit híveinek legfőbb érve: az uniós szabályozás. Az uniós normák ugyanis mindaddig érvényben maradnak, amíg egyenként, kemény munkával felváltják brit szabályokkal. Amelyek – ne legyen illúziója senkinek – nem különböznek, mert nem is különbözhetnek, nagy mértékben a mai regulációtól. Mert ha a britek valóban pragmatikusak, akkor a Csatornán túli négyszázmilliós piac standardjaitól érdemben nem térnek el.
Megjegyzem, pragmatikus vagy sem, az átlag brit elég tájékozatlan arról a szisztémáról, amelyről nemsokára voksával véleményt nyilvánít. Az Eurobarométer tavalyi felmérése képet adott arról, hogy mit tudnak az unió nemzetei a fennálló viszonyokról. Miként vélekednek például arról, hogy vajon Svájc tagja-e az EU-nak. (Nem tagja, persze.) Hogy az Európai Parlament képviselőit a tagállamokban közvetlen választással választják-e meg. (Igen.) Hogy igaz vagy téves az az állítás, amely szerint „az EU-nak jelenleg 28 tagja van”. (Igaz.) Nos, a britek 41 százaléka nem tudja vagy rosszul tudja a svájci tagság dolgát, 39 százaléka téves hitben vagy tudatlanságban van az EP-választás módját illetően, és 28 tagállamról csak a válaszadók 53 százaléka tud. Száz brit közül 28 képes e három egyszerű ténykérdésre helyes választ adni. (A magyar adatok jobbak ennél [45 százalék], amivel a franciákat vagy a hollandokat is lepipáljuk tárgyi tudásban.)
De egyelőre nem rólunk van szó. Akik szavazni fognak a brit bent maradás vagy az egyelőre körvonalazatlan feltételrendszerű távozás ügyében, túlnyomórészt nyilvánvalóan eléggé tájékozatlan az érdemi vonatkozásokban. Szavazóként politikusaikat követik, vagy éppen azokat utasítják el, a sajtó üzeneteit ismételgetik, vagy éppen azokat tagadják. A benn maradás híveinek győzelme után is lesznek változások, de a kilépés megszavazása esetén kell hatalmas munkával meghozniuk az uniós szervezeteknek, a tagállami kormányoknak, valamint az üzleti szereplőknek azokat az intézkedéseket, amelyek az egymásra utalt nemzetek közötti együttműködés fenntartásához szükségesek. Nem is olyan indokolatlan tévedés Svájcot EU-tagnak hinni: a helvétek kint maradva is rengeteg vonatkozásban igazodnak az uniós normákhoz. Egy esetleges Brexit sem annyira a brit társadalomra, mint inkább a 27-ekre lenne drámai hatással. És nem elsősorban pénzügyi-gazdasági vonatkozásban. De ennek taglalását hagyjuk meg nyárra.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.