Az OPEC halála

A Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét (OPEC) Szaúd-Arábia megölte. Mostanra az OPEC csak egy fogatlan zombi, amelynek semmilyen hatása nincs az élőkre.

Az OPEC bukására kevesen figyeltek fel, amelynek egyszerű az oka: az OPEC-nek valójában sosem volt akkora hatása, mint amekkorát neki tulajdonítottak. Lényegében sosem volt egy igazi kartell, amely monopolisztikus piaci erővel bírt. Bárki, aki ezt másként hitte, valójában Szaúd-Arábia piaci erejére gondolt. Az ország piaci ereje kiterjedt: a világ olajpiacának domináns termelője maradt, és a politikai, gazdasági döntései formálják a globális energiagazdaságot. Ez a hatás erősödni fog, ha az ország az Arab Lightot (szaúdi kőolajtípus – a szerk.) globális benchmark kőolajfajtává teszi. Természetesen elképzelhető, hogy az energiatermelésben megjelenő új szereplők csapást mérnek majd Szaúd-Arábiára, azonban mindeddig az országnak sikerült elkerülnie a súlyosabb sérüléseket.

Az amerikai palaforradalomnak például messzemenő nemzetközi hatása van, jóval nagyobb, mint azt várták. Az Atlanti-medence először az utóbbi ötven évben olajtöbblettel bír – többet termel, mint amennyit elfogyaszt –, miközben a Csendes-óceán medencéje elsősorban a kőolaj felszívóhelyévé vált. Az amerikai palaolaj kitermelésének meglódulása azt okozta, hogy az OPEC-tag Algéria, Angola és Nigéria jelentős piaci részesedést vesztett az USA-ban. Ennek a forradalomnak azonban kevés hatása volt Szaúd-Arábiára, Irakra és Kuvaitra az ezen országokban termelt kőolaj minősége miatt. Az Algéria, Angola és Nigéria által az USA-ba exportált olajfajta (light sweet crude) hasonlít a palaolajhoz. Mégis sok amerikai finomító továbbra is a nehezebb, savanyúbb kőolajfajtát választja, amelyet a Közel-Keletről importálnak. Ebből adódóan Szaúd-Arábia piaci részesedése az USA-ban viszonylag biztosnak tűnik. Ez nem azt jelenti, hogy Szaúd-Arábia legyőzhetetlen. Éppen ellenkezőleg, piaci részesedést vesztett a legnagyobb ázsiai olajimportőrök körében, amelyek növelték az USA-ban kisebb szerepet kapó nyugat-afrikai kőolajfajta vásárlását. Talán a legfájóbb Szaúd-Arábia számára az, hogy jelentős piaci részesedést vesztett Kínában Oroszországgal szemben.

A kínai piacra való orosz betörést az Oroszországra kivetett nyugati szankciók okozták. Kína teljes mértékben kihasználta a Kreml kétségbeesését, amivel igen alacsony áron jutott hozzá az orosz energiaforráshoz. Ugyanakkor, ahogy kinyílt az ajtó Ázsia felé, az orosz cégek kihasználták a lehetőséget arra, hogy belépjenek India és Indonézia downstream piacaira.

Az elmúlt két évben Szaúd-Arábia világossá tette, hogy nem fogja könnyen feladni piaci részesedését. Arra törekszik, hogy nemcsak a nyersolaj, hanem az olajtermékek, a cseppfolyósított földgáz és a petrolkémiai termékek terén is visszaszerezze korábbi pozícióját. Ebből adódóan a termelés fokozásával megtámogatva árháborút folytat, hogy kiszorítsa a piacról a gyengébb versenytársakat.

Szaúd-Arábia a palaipart vette célba, és az egész OPEC-et behúzta az árháborúba. Az országok addig növelték termelésüket, amíg tudták, amivel természetesen áresést okoztak. Amikor a termelés tetőzött, a leggyengébb szereplők kiestek a piacról, miután az OPEC-tagállamok arra voltak kényszerítve, hogy egymással közvetlen árversenyt folytassanak. Az így keletkező, folyamatos belső szakadások láthatóvá váltak az OPEC áprilisi dohai találkozóján, ahol nem jött létre a termelés befagyasztását célzó megállapodás. Szaúd-Arábia elutasította a termelés csökkentését, amelyre csak akkor vállalt volna készséget, ha Irán is hasonló módon cselekszik. Irán – amely Oroszországhoz hasonlóan jelentős piacot vesztett a nyugati szankciók miatt – azonban szintén elutasította a termelés csökkentését. Az amerikai piacon részesedésüket vesztő országok pedig hasonlóan nem fogják vissza a kibocsátásukat.

Mostanra Szaúd-Arábia felismerte, hogy az alacsony olajárak nem fogják teljességében visszaállítani piaci súlyát Ázsiában és Európában. Azt is látja azonban, hogy már nincs szüksége az OPEC-re, arra a szervezetre, amelyet az 1973-as első arab olajembargóval erőltetett rá a világra, és amelyet azóta olajpolitikájának pajzsaként használt. Miután az amerikai palaforradalom feleslegessé tette az OPEC-et, Szaúd-Arábia úgy döntött, hogy már nem éri meg fenntartani az általa megalkotott szervezetet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az energiaügyekben nincs remény együttműködésre. Szaúd-Arábia most egy jelentős váltást valósít meg a kül- és gazdasági, valamint energiapolitikájában. Ezt jól szemlélteti az állami olajcég, az Aramco egy részének privatizálása, amely finomítói kapacitásának bővítésére készül.

Mindez azt jelzi, hogy az energiapiaci verseny a nyersolajtól a finomított termékek irányába mozdulhat el. Ez új együttműködési lehetőségeket hozna létre: a jelentős finomítói és tárolókapacitással rendelkező termelők felvásárolhatják az ilyen kapacitásokkal nem rendelkező termelők többletolaját. A nyersolajpiaci versenytől az olajtermékek piacán történő verseny felé való elmozdulásnak hatása lenne a globális olajpiacra és az ahhoz kapcsolódó iparágakra, mint például a hajózásra. Végeredményben ez nagy valószínűséggel erősítené az olajpiac hatékonyságát, és fokozná a termelők kapacitását a piaci ingadozások átvészelésére. Így a legkifinomultabb technológiákkal rendelkező termelők és finomítók – elsőként is Szaúd-Arábia – dominálnák a piacot.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org