Lépéskényszer

Az energiaszektorban, különösen pedig a kőolajágazatban bekövetkezett, tartósnak ígérkező drámai módosulások – amelyeknek legerőteljesebb eleme, hogy az árak közel a harmadukra csökkentek – napjainkban még a legnagyobb globális szereplőket is az eddig érvényesített gazdasági stratégia újragondolására késztetik. Leglátványosabb fordulat talán a meghatározó szereplő, Szaúd-Arábia esetében mutatkozik, amely az eddigi monokultúrás kőolajnál diverzifikáltabb, több lábon álló gazdaságpolitikát hirdetett meg.

A kitörési lehetőségek nagyon különbözőek lehetnek: a döntően a termelésre koncentráló OPEC-országok esetében a magasabb hozzáadott értéket képviselő feldolgozott termékek, a finomítás irányába való elmozdulás tűnik reális alternatívának. Legtöbb globális szereplőnél azonban a kőolajszektor három alrendszere – a termelés, a feldolgozás és az értékesítés – többé-kevésbé kiegyensúlyozott, így a válságra adandó válaszok részben a kőolajszektorhoz kapcsolható tevékenységek (például a vegyipar) lehetnek. Kitörési lehetőségek adódnak az inputok (például a villamosenergia-termelés) felé való elmozdulásban, de ígéretes megoldásnak látszik a csak a megújuló energiára való koncentráció is.

A regionális szereplők, mint például a Mol számára rövid távon a szektoron belüli előremenekülés látszik sikert ígérő kitörésnek. A cégnek az eddig érvényesített, többé-kevésbé sikert hozó saját termelés erősítése a jövőben aligha kínál számottevő előnyöket. Egyrészt mert a kőolajtermelés jövedelmezősége az utóbbi egy-két évben mélypontra csökkent, másrészt a termelésnél szóba jöhető térségek politikai és gazdasági kockázatai egy regionális szerepkörű vállalatnak aligha elviselhetők. Végül: a nem hagyományos kőolaj-termelési források stratégiai jelentősége miatt a kívülállók számára nehezen hozzáférhetők.

A kőolaj-feldolgozás a Mol erős és versenyképes területe, további bővítése azonban (méretgazdaságossági követelményeket is figyelembe véve) valószínűleg meghaladja mind a tőkeképességét, mind pedig a régió várható üzemanyagigényét. A meglévő finomítók további felvásárlása a térségben nem tűnik reálisnak, legfőképpen a nemzetinek mondott, hamis ellátásbiztonsági beállítódás erőssége miatt.

Az útkeresés sürgető kényszere és a Mol elfoglalt pozí­cióit és lehetőségeit számba véve, igazán csak egyetlen kitörési lehetőség adódott, a meglévő kúthálózat egy részének megvásárlása. Feltételezve a mindkét fél számára előnyös üzletkötést, a Mol kutak bővítése a választott kitörési irány nemcsak méltányos üzletnek, hanem ígéretes fejlesztési, beruházási pályának is ígérkezik. Bár a legfejlettebb országokban az üzemanyag-fogyasztás bővülése lecsendesül, az átlagos fogyasztásnövekedéshez közel eső, de nálunk és a térségben a növekedés és a jövedelmek emelkedése, valamint a motorizáció előrehaladása a következő évtizedekben erőteljes bővülést ígér.

A jelenlegi megtérülési lehetőségek tehát kedvezők, de hosszabb távon is a kúthálózat ilyen jellegű bővítése ugyancsak biztatónak tűnik. Arra számíthatunk ugyanis egyrészt, hogy a hagyományos és az elektromos meghajtású gépjárművek több évtizedes együttélése várható, másrészt minden bizonnyal az elektromos töltőállomások nagy része a jelenlegi kutakhoz kötődik majd.

A Mol tevékenységének diverzifikálását már korábban, a vegyiparban való nagyobb szerepvállalással elkezdte, most az értékesítés kiterjesztésével folytatta. Az ígéretesnek tűnő lépések ellenére azonban a „hogyan tovább” kérdése napirenden marad. A kőolajszektor politikai, gazdasági és műszaki gyors múltbeli és jövőbeni átrendeződése, a regionális szerepkör megtartása és erősítése szisztematikus további útkeresést és dinamikus fejlesztést feltételez.