Új életet az SDR számára?

A globalizációellenes politikai mozgalmak megerősödése és a külkereskedelmi protekcionizmus fenyegetése néhány embert arra vezetett, hogy megvizsgálja, vajon egy erősebb multilaterális központ képes lenne-e csökkenteni a káros hatású fragmentáció kockázatát a világgazdaságban. Elvégre is, ne felejtsük el, hogy a jelenlegi nemzetközi berendezkedésben a 2. világháború utáni generáció azon vágya tükröződik, hogy minimalizálni akarta a mások kárára előnyt szerző (beggar-thy-neighbor) nemzeti politikák kockázatát, amelyek az 1930-as években felszámolták a növekedést, a jólétet és a globális stabilitást.

Hasonló megfontolások vezettek el közel ötven évvel ezelőtt a Nemzetközi Valutaalap (IMF) különleges lehívási jogok (Special Drawing Rights – SDR) nevű valutakosarának létrehozásához, amelyet a globális valuta előfutáraként alkottak meg. Azzal, hogy ismét előtérbe kerültek a nemzetközi monetáris rendszer stabilitásához fűződő érdekek, néhányan azt a kérdést teszik fel – az IMF-en belül is –, hogy vajon az SDR átalakítása része lehet-e a multilateralizmus újbóli megerősítését szolgáló erőfeszítéseknek.

Az SDR létrehozása mögött eredetileg részben azok az aggodalmak álltak, hogy egy adott nemzeti valuta képes-e összhangba hozni a globális likviditás biztosításának szükségességét azzal a tényezővel, hogy bizalom alakuljon ki az adott fizetőeszköz globális tartalékvalutaként betöltött szerepével kapcsolatban. Ezt a közgazdászok Triffin-dilemmának nevezik. Az IMF felügyelete alatt álló nemzetközi valuta létrehozásával a tagállamok egy nem nemzeti tartalékeszközzel próbálták megerősíteni a nemzetközi monetáris rendszert.

Jogi és gyakorlati tényezők, továbbá néhány ország azzal kapcsolatos politikai ellenállása, hogy a gazdasági kormányzást multilaterális intézményekre ruházza át, megakadályozta, hogy az SDR beváltsa létrehozóinak mérsékelt elvárásait, nem is beszélve a valódi globális tartalékvaluta-szerepről, amely a növekedésorientált világgazdaság kooperatív működését hivatott biztosítani.

Ez a diszkrepancia egyben egy elszalasztott lehetőséget is jelent a világgazdaság számára – különösen a mérlegek struktúrájának kezelése, a megfelelő likviditás, valamint a deficittel és a többlettel rendelkező országok közötti kiigazítás terén –, illetve szakadékot hozott létre a tényleges és a potenciális növekedés között. Ha az SDR erősebb kötőanyag lett volna a nemzetközi monetáris rendszer középpontjában, akkor az átgondolt valutadiverzifikáció is könnyebben lett volna megvalósítható, a költséges és nem hatékony önbiztosítás szükségessége is csökkent volna, valamint a likviditás biztosítása kevésbé lett volna prociklikus.

Felmerül a kérdés, vajon a jelenlegi globalizációellenes tendenciák megteremtik-e a mozgásteret az SDR szerepének erősítéséhez? Ennek megválaszolásához az SDR használatának ökoszisztémájára kell összpontosítanunk, amelynek keretében az SDR potenciálisan hasznot húzhat a kedvező ciklusból. Az SDR három szerepe – tartalékeszköz, pénzügyi tevékenységeknél használt valuta, valamint elszámolási egység – tudná a likviditást erősíteni, illetve kiszélesíteni az állami és a magántranzakcióknál világszerte használt új eszközök területét, valamint képes lehet fokozni a követelési egységként való használatát.

Természetesen eléggé valószínűtlen, hogy az SDR újbóli megerősítése terén egy „big bang” megközelítés érvényesülne, mivel a fejlett gazdaságokban egyre jobban teret nyert a bezárkózó, populista és nacionalista politika. Még egy fontolva haladó megközelítés is politikai ellenszélbe ütközne. Ennek ellenére érdemes lenne fontolóra venni az elképzelést.

Ebből a szempontból a súlyponti kérdések közé tartozna az SDR használata a kötvénykibocsátások és a kereskedelmi tranzakciók terén, a piaci infrastruktúra (beleértve a fizetési és elszámolási mechanizmusokat), illetve az értékelési módszerek fejlesztése, valamint az SDR-alapú hitelek és kötvények hozamgörbéjének fokozatos erősítése.

Amikor az 1980-as évek elején elkezdtem dolgozni az IMF-nél, nem bátorították a nem kormányzati szereplőkkel történő konzultációkat. Mára a helyzet teljesen megváltozott. Hasonló fordulatra van szükség, ha az IMF jobb eredményeket akar elérni a politikai agendájára felkerült szupranacionális kérdésekben. Az IMF-nek a rendszerszinten befolyásos szubnacionális és a magánszektorbeli szereplőket is be kell vonnia a partnerei közé a hagyományos szereplőknek számító kormányzatok és nemzetközi intézmények mellett.

Miközben nem egyszerű feladat a fejlesztési és kereskedelmi tevékenységek kombinálása, az ennek hiányából eredő, a globális növekedésre és stabilitásra kiható következmények azt mutatják, hogy ez olyan törekvés, amelyet fel kellene vállalni.

Egy ideális világban a külkereskedelmi és pénzügyi globalizáció felgyorsult időszakában az SDR inkább egy tartalékvalutává alakult volna. A világ jelenlegi helyzetében a nemzetközi monetáris rendszer két út közül választhat: az egyik a fragmentáció, annak minden kockázatával és költségével, a másik pedig a világgazdaság ellenálló képességének és potenciális növekedésének erősítését célzó fokozatos megközelítés, amely az alulról felfelé építkező partnerségre alapozva lehetővé teszi a rendszerszintű előrehaladást.

Copyright: Project Syndicate, 2017.

www.project-syndicate.org