Harc a középszerrel

A magyar gazdaságban GDP-arányosan 1,38 százalékot költünk kutatás-fejlesztésre a legfrissebb rendelkezésre álló adatok szerint, az állam és a piaci szereplők kiadásait is beleértve. Ez a szám örvendetes növekedést mutat a 2010-ben elért 1,15 százalékhoz képest. Magyarország azonban az uniós EU2020 stratégiában azt vállalta, hogy az évtized végére 1,8 százalékra emeli ezt a szintet. Kérdés, hogy beérheti-e ennyivel egy közepes méretű, hatalmas belső piac és érdemi nyersanyagok nélküli ország, amely kizárólag a szellemi erőforrásaira támaszkodhat. A választ azon hasonló adottságokkal rendelkező országok szűk csoportjában kell keresni, amelyeknek sikerült a közepesen fejlettből a fejlettek csoportjába kerülniük. Ha így teszünk, rá kell jönnünk, hogy még a célkitűzésként kijelölt szint is elmarad ezen országok felzárkózási időszakban alkalmazott mértékétől és a tartós felzárkózáshoz szükséges pálya biztosításától. Például Finnország, ahol a GDP-arányos K+F-kiadás a ’80-as évek közepén, az aktív felzárkózási időszak kezdetén 1,4 százalékot tett ki, 2000-re elérte a 3,2 százalékos szintet, 2009-ben pedig már 3,7-et. Dél-Koreában 2000-ben ez az arány 2,2 százalékról indult, jelenleg pedig 4,2. Észtországban 2000-ben 0,6 százalékon állt ez a mutató, 2011-ben már 2,3-en. A nálunk érdemben nem magasabb egy főre eső GDP-t produkáló Izrael 4,3 százalékot költ K+F-re, míg a ’90-es évek közepén a 2,2-et sem érte el. Japánban 3,6 százalékon, Svédországban pedig 3,3 százalékon áll a mutató, lecsökkenve a 2000-es évek elejének jelenlegi versenyképességét megalapozó aktív felzárkózási időszak 3,9 százalékos szintjéről. De jó európai példa Szlovénia is, ahol az egy főre eső GDP a magyarnál 30 százalékkal magasabb szintje visszavezethető arra, hogy 2004-ben 1,2 százalékot költött erre a területre, míg tavalyelőtt már 2,6 százalékot.

Az eredmény világos: Magyarország nem elégedhet meg sem a jelenlegi, sem az évtized végére kitűzött innovációs szinttel. A K+F-kiadásokat minden évben 0,2 százalékkal szükséges növelni a GDP arányában, ez évente 65 milliárd forintot jelentene, ami nem rengetné meg a mostani kiemelkedő stabilitású költségvetést, és ehhez a jelenlegi K+F-költési szerkezet alapján az üzleti szektor további 0,1 százalékot fog hozzátenni. Az évenkénti forrásbővítés biztosítja, hogy fokozatosan felfejlődjön a hazai K+F-szektor a növekvő források lehető leghatékonyabb felhasználására. Így öt év alatt elérhető a 3 százalékos GDP-arányos K+F-költés, ami – mint látható – olyan fontos feltétele a tartós felzárkózásnak, hogy ennek hiányában egyetlen hasonló adottságú országnak sem sikerülhetett volna ez az elmúlt fél évszázadban.

Természetesen nem mindegy, hogyan költjük el ezt a pénzt, ennek a többletforrásnak legalább 80 százalékban a privát szektor szereplőinél kell megjelennie, például egyetem vagy kutatóintézet ne lehessen közvetlen kedvezményezett, csak konzorciálisan, vállalkozások termékfejlesztései által vezérelve. Ebbe a munkába a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal tökéletesen bevonható lenne, mivel jelenleg is végez ilyen forrásallokációs feladatot, a keretek adottak. Így – az ipar és a szolgáltató szektor által felhasználva – olyan alkalmazott kutatások, piacképes, exportálható termékek és szolgáltatások jöhetnek létre, amelyek érdemben támogatják a hazai jövedelemképződést, a lassan lezáródó extenzív gazdaságfejlődési szakasz intenzívbe váltását, a tartós és fenntartható felzárkózás útjának megnyitását. Azt, hogy ez mennyire nem lenne felelőtlen közpénzfelhasználás, még – többek közt – a sokszor indokolatlanul lefele torzító WEF versenyképességi rangsor is alátámasztja, amely méri a K+F-források felhasználásának hatékonyságát, és ebben kifejezetten erős az ország, tehát egységnyi K+F-ráfordítás Magyarországon hasznosul az egyik leghatékonyabban a világon. A vizsgált 140 országgal összehasonlítva a kutatóintézetek minőségét tekintve a 28., az ipar és az egyetemek K+F-együttműködése alapján a 36., a K+F humán erőforrást vizsgálva az 51., míg az egymillió főre jutó szabadalmak számát tekintve a 26. helyen állunk. Kérdés nem fér tehát hozzá, hogy amennyiben Magyarország tartós és érdemi felzárkózást kíván végrehajtani, a K+F-források szintjét már rövid távon legalább a GDP 3 százalékára kell növelnie. Különös tekintettel arra, hogy ezeknek a forrásoknak a hatékony és érdemben hasznosuló keretei adottak hazánkban – amit a WEF felmérése is alátámaszt –, illetve személyes meggyőződésem is, hogy a magyar szellemi teljesítmény és innovációs képesség sokkal előkelőbb helyre képes emelni az országot a nemzetek versenyében, amennyiben elegendő erőforrást rendelünk hozzá.