Így egyesítheti Macron Európát
Emmanuel Macron győzelme a francia elnökválasztáson megkönnyebbülést és eufóriát váltott ki szerte Európában. Mostanra azonban már a kijózanodás lett úrrá, mivel még nem tudjuk, hogy az új államfő miként tervezi beindítani a francia gazdaságot. Az országban közel tízszázalékos a munkanélküliség, a feldolgozóipar teljesítménye még mindig 12 százalékkal marad el a 2008-as globális pénzügyi válság előtt mért szinttől. Macron már jelezte, hogy nem akarja megemelni a nyugdíjkorhatárt, nem szándékozik változtatni a 35 órás munkahéten, illetve nem tervezi könnyebbé tenni a cégek számára a munkavállalók elbocsátását. Ugyanakkor azt szeretné, ha az észak-európai országok pénzt küldenének a dél-európai országoknak, illetve ezekben a régiókban meg akarja védeni a francia pénzügyi és gazdasági érdekeket.
Ez kétségkívül egy vázlatos ismertetése annak a programnak, amellyel Macront megválasztották, de mindenesetre ez a lényege. Mi mást érthet ő az alatt, hogy egy külön pénzügyminisztérium létrehozását javasolja az eurózónában, amely közösen garantált adósságot halmozhat fel, és saját adót szedhet? Miről van szó, amikor közös betét- és munkanélküli-biztosítási rendszert szorgalmaz az eurózónában? Az ezen elképzelések mögött álló szándék egészen egyértelmű: mások kárára akarja erősíteni a francia gazdaságot.
Macron emellett támogatja azt, hogy az eurózónának saját parlamentje legyen, amivel a kétsebességű Európát hirdetnék ki. Ez azonban egyszerűen csak az EU szétszabdalásának a receptje. Azzal, hogy az eurózóna egy saját parlamenttel bíró transzferunióvá alakulna át, csak mélyülne az eurózóna-országok, illetve az EU északi és keleti tagállamai (Dánia, Svédország, Lengyelország, Csehország, Horvátország, Magyarország, Románia és Bulgária) közötti szakadék. Miután ezeknek az országoknak a legtöbbje nem fog csatlakozni az európai transzferunióhoz, így ezen államok tartósan el fognak válni az eurózónától. Ahogy Donald Tusk, az Európai Tanács lengyel elnöke gúnyosan megállapította, 1989-ig már volt egy kétsebességű Európa, és nem kellene visszakívánni egy ilyen felállást.
A német politikusok a maguk részéről még akkor sem tudnának könnyen segíteni Macronnak az EU szétszakításában, ha akarnának, mivel a német alkotmány a Bundestagnak adja az ország fiskális ügyei kezelésének elidegeníthetetlen jogkörét. Még akkor is, ha a Bundestag minden egyes képviselője támogatná a fiskális szuverenitás egy részének európai intézményekre történő átruházását, egy ilyen döntést csak egy népszavazás hozhatna meg.
Németország jelentős jogkörökkel rendelkező alkotmánybírósága különböző ítéleteiben már világossá tette, hogy az eurózóna mentőcsomagjai és más intervenciói a felső korlátját jelentik annak, ami a német alaptörvény alapján megengedhető. Az alkotmánybíróság az Európai Központi Bank közvetlen monetáris tranzakciós programjának kérdését az Európai Bíróság elé utalhatta, azonban a fiskális szuverenitás ügyében ezt nem teheti meg, mivel az alkotmány egyértelműen fogalmaz, és az Európai Bíróságnak nem feladata, hogy a német alkotmányos jogot értelmezze.
Ennek ellenére fontos, hogy az európai integráció folyamata tovább haladjon előre. Még mindig sok dolgot kell tenni ahhoz, hogy a határon átnyúló közlekedési útvonalak terén javulás történjen, és erősödjön a biztonságpolitikai partnerség. Valójában Európának tanulnia kellene a 20. század leckéiből, és meg kellene szüntetnie a nemzeti hadseregeket. Csak ekkor fog Európa békét célzó egysége realitássá válni, és nem csak egy, a politikusok által hangoztatott közhely marad. A II. világháború után az európai állam- és kormányfők létrehoztak egy szerződéstervezetet a nyugat-európai védelmi közösség felállításáról. A javaslat azonban 1954-ben elbukott, miután a francia nemzetgyűlés megvétózta azt a legendás államfő, Charles de Gaulle ajánlása ellenére. Később az Egyesült Királyság vetette el a közös európai hadsereg gondolatát.
Az Egyesült Királyság azonban már nem lesz az EU tagja, illetve Franciaországban egy fiatal, energikus politikus került az elnöki posztra. Vagyis itt az ideje annak, hogy újra előkerüljön ez az ötlet. A német közvéleményt valószínűleg meg lehet győzni arról, hogy támogassák az integráció ezen formáját ugyanazon népszavazás keretében, amelyet Macron fiskális terveiről amúgy is meg kellene rendezni. Ugyanez elmondható a kelet-európai tagállamok közvéleményéről is.
A közös hadseregen és az egész EU-ra kiterjedő biztonságpolitikai partnerségen alapuló, valódi politikai integrációra való törekvéssel Macron beírhatná nevét a történelemkönyvekbe. Ennek eléréséhez azonban szakítania kell az elődei által folytatott megközelítéssel, akik mindig kategorikusan kizárták a politikai unió lehetőségét. Továbbá el kell fogadnia Németország aggályait azzal kapcsolatban, hogy ha most egy fiskális uniót hozna létre Európa, akkor elveszítené az esélyét egy jövőbeli politikai unió kialakítására. Európa katonai erőinek egy közös parancsnokság alatt történő egyesítése az egyetlen módja annak, hogy az integráció tovább tudjon haladni előre. A politikai unió nélküli fiskális unió örökké akadályozná az európai egységesülés folyamatát, és még annál is jobban egymás ellen fordítaná Európa nemzeteit, mint az
euró valaha is tette. Aki egy békét célzó uniót akar létrehozni, nem engedheti meg, hogy ez történjen.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.