A magyar gazdaságban GDP-arányosan 1,38 százalékot költünk kutatás-fejlesztésre a legfrissebb rendelkezésre álló adatok szerint, az állam és a piaci szereplők kiadásait is beleértve.
Ez a szám örvendetes növekedést mutat a 2010-ben elért 1,15 százalékhoz képest. Magyarország azonban az uniós EU2020 stratégiában azt vállalta, hogy az évtized végére 1,8 százalékra emeli ezt a szintet. Kérdés, hogy beérheti-e ennyivel egy közepes méretű, hatalmas belső piac és érdemi nyersanyagok nélküli ország, amely kizárólag a szellemi erőforrásaira támaszkodhat. A választ azon hasonló adottságokkal rendelkező országok szűk csoportjában kell keresni, amelyeknek sikerült a közepesen fejlettből a fejlettek csoportjába kerülniük. Ha így teszünk, rá kell jönnünk, hogy még a célkitűzésként kijelölt szint is elmarad ezen országok felzárkózási időszakban alkalmazott mértékétől és a tartós felzárkózáshoz szükséges pálya biztosításától.
Például Finnország, ahol a GDP-arányos K+F-kiadás a ’80-as évek közepén, az aktív felzárkózási időszak kezdetén 1,4 százalékot tett ki, 2000-re elérte a 3,2 százalékos szintet, 2009-ben pedig már 3,7-et. Dél-Koreában 2000-ben ez az arány 2,2 százalékról indult, jelenleg pedig 4,2. Észtországban 2000-ben 0,6 százalékon állt ez a mutató, 2011-ben már 2,3-en. A nálunk érdemben nem magasabb egy főre eső GDP-t produkáló Izrael 4,3 százalékot költ K+F-re, míg a ’90-es évek közepén a 2,2-et sem érte el. Japánban 3,6 százalékon, Svédországban pedig 3,3 százalékon áll a mutató, lecsökkenve a 2000-es évek elejének jelenlegi versenyképességét megalapozó aktív felzárkózási időszak 3,9 százalékos szintjéről. De jó európai példa Szlovénia is, ahol az egy főre eső GDP a magyarnál 30 százalékkal magasabb szintje visszavezethető arra, hogy 2004-ben 1,2 százalékot költött erre a területre, míg tavalyelőtt már 2,6 százalékot.
Az eredmény világos: Magyarország nem elégedhet meg sem a jelenlegi, sem az évtized végére kitűzött innovációs szinttel. A K+F-kiadásokat minden évben 0,2 százalékkal szükséges növelni a GDP arányában, ez évente 65 milliárd forintot jelentene, ami nem rengetné meg a mostani kiemelkedő stabilitású költségvetést, és ehhez a jelenlegi K+F-költési szerkezet alapján az üzleti szektor további 0,1 százalékot fog hozzátenni. Az évenkénti forrásbővítés biztosítja, hogy fokozatosan felfejlődjön a hazai K+F-szektor a növekvő források lehető leghatékonyabb felhasználására. Így öt év alatt elérhető a 3 százalékos GDP-arányos K+F-költés, ami – mint látható – olyan fontos feltétele a tartós felzárkózásnak, hogy ennek hiányában egyetlen hasonló adottságú országnak sem sikerülhetett volna ez az elmúlt fél évszázadban.
Természetesen nem mindegy, hogyan költjük el ezt a pénzt, ennek a többletforrásnak legalább 80 százalékban a privát szektor szereplőinél kell megjelennie, például egyetem vagy kutatóintézet ne lehessen közvetlen kedvezményezett, csak konzorciálisan, vállalkozások termékfejlesztései által vezérelve. Ebbe a munkába a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal tökéletesen bevonható lenne, mivel jelenleg is végez ilyen forrásallokációs feladatot, a keretek adottak. Így – az ipar és a szolgáltató szektor által felhasználva – olyan alkalmazott kutatások, piacképes, exportálható termékek és szolgáltatások jöhetnek létre, amelyek érdemben támogatják a hazai jövedelemképződést, a lassan lezáródó extenzív gazdaságfejlődési szakasz intenzívbe váltását, a tartós és fenntartható felzárkózás útjának megnyitását.
Azt, hogy ez mennyire nem lenne felelőtlen közpénzfelhasználás, még – többek közt – a sokszor indokolatlanul lefele torzító WEF versenyképességi rangsor is alátámasztja, amely méri a K+F-források felhasználásának hatékonyságát, és ebben kifejezetten erős az ország, tehát egységnyi K+F-ráfordítás Magyarországon hasznosul az egyik leghatékonyabban a világon. A vizsgált 140 országgal összehasonlítva a kutatóintézetek minőségét tekintve a 28., az ipar és az egyetemek K+F-együttműködése alapján a 36., a K+F humán erőforrást vizsgálva az 51., míg az egymillió főre jutó szabadalmak számát tekintve a 26. helyen állunk. Kérdés nem fér tehát hozzá, hogy amennyiben Magyarország tartós és érdemi felzárkózást kíván végrehajtani, a K+F-források szintjét már rövid távon legalább a GDP 3 százalékára kell növelnie. Különös tekintettel arra, hogy ezeknek a forrásoknak a hatékony és érdemben hasznosuló keretei adottak hazánkban – amit a WEF felmérése is alátámaszt –, illetve személyes meggyőződésem is, hogy a magyar szellemi teljesítmény és innovációs képesség sokkal előkelőbb helyre képes emelni az országot a nemzetek versenyében, amennyiben elegendő erőforrást rendelünk hozzá.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.