Macronnak tényleg sikerülhet?
Emmanuel Macron győzelme Marine Le Pen felett igen jó hír volt mindazoknak, akik nyitott, liberális demokratikus társadalmakat szeretnének az idegengyűlölő társadalmakkal szemben. A jobboldali populizmus elleni küzdelem azonban még távolról sem dőlt el. Le Pen az elnökválasztás második fordulójában a szavazatok több mint egyharmadát szerezte meg, bár saját pártján, a Nemzeti Fronton kívül csak még egy kis, a Talpra, Franciaország! nevű párt támogatta őt. A választási részvétel jóval kisebb volt a korábbi elnökválasztásokhoz képest, ami azt jelzi, hogy sok választópolgár elégedetlen. Ha Macron elnöksége a következő öt évben kudarcot vallana, akkor Le Pen veheti át a helyét, és a nativista populisták megerősödhetnek Európában és a világ többi részén is. Macron gazdasági programjában sok a neoliberális elem. Arra tett például ígéretet, hogy a társasági adó mértékét a jelenlegi 33,5 százalékról 25 százalékra csökkenti, 120 ezer állást szüntet meg a közszférában, illetve az államháztartási hiány mértékét az EU előírásainak megfelelően a GDP 3 százaléka alatt tartja, valamint növeli a munkaerőpiaci flexibilitást (ami annak az eufemisztikus kifejezése, hogy megkönnyítik a cégeknek a munkavállalók elbocsátását). Azt is megígérte azonban, hogy megőrzi a nyugdíjak értékét. Továbbá az általa preferált szociális modell az észak-európai flexicurity megközelítésnek felel meg (amely a gazdasági biztonság magas szintjét ötvözi a piaci alapú ösztönzőkkel).
Ezek közül a lépések közül egyik sem fog sokat segíteni annak a fő kihívásnak a kezelésében, amely meghatározza majd Macron elnökségét. Ez pedig a munkahelyteremtés. Ahogy Martin Sandbu megjegyezte, a francia választópolgárokat leginkább a foglalkoztatási helyzet aggasztja, annak kell az új elnökség fő prioritásává válnia. Az eurózóna válsága óta a francia munkanélküliség mértéke magas szinten, 10 százalékon van, a 25 éven aluliak körében pedig megközelíti a 25 százalékot. Valójában nincs bizonyíték arra, hogy a munkaerőpiac liberalizálása növeli a foglalkoztatottságot, hacsak a francia gazdaság nem kap jelentős lökést a kereslet terén is.
A kereslet élénkítése Macron gazdaságpolitikájának másik fő komponense. Egy ötéves, 50 milliárd eurós élénkítési tervre tett javaslatot, amelynek részeként az infrastruktúra és a zöldtechnológiák terén beruházások valósulnának meg, és a munkanélkülieknek hosszú távú képzéseket biztosítanának. Annak ismeretében, hogy ez az összeg a francia éves GDP alig több mint 2 százalékát teszi ki, az élénkítési terv önmagában valószínűleg nem sokat fog segíteni a foglalkoztatás szintjének emelésében.Macron még ambiciózusabb terve pedig arra vonatkozik, hogy egy nagy lépést tesz az eurózóna fiskális uniója felé, amelynek közös költségvetése és közös pénzügyminisztere is lenne. Macron nézete szerint ez lehetővé tenné a folyamatos fiskális transzfereket az erősebb gazdasági helyzetben lévő tagországoktól azon tagállamok felé, amelyeket hátrányosan érint az eurózóna közös monetáris politikája. Az eurózóna költségvetését a tagállamok adóbevételeiből finanszíroznák. Egy ilyen fiskális unió lehetővé tenné az olyan országoknak, mint Franciaország, hogy a költségvetési korlátok nélkül növeljék az infrastrukturális kiadásaikat, és fokozzák a munkahelyteremtést.
Igencsak lenne értelme a mélyebb politikai integrációval támogatott fiskális uniónak. Legalább egy koherens utat jelölne ki a jelenlegi, sehova sem tartó helyzetből. Macron kendőzetlen Európa-párti politikája azonban nemcsak politikai vagy elvi kérdés, hanem kulcsfontosságú szerepe van abban is, hogy gazdasági programja sikeres legyen. A nagyobb fokú fiskális rugalmasság vagy az eurózónán belüli transzferek nélkül Franciaország valószínűleg nem tudja rendbe tenni foglalkoztatási helyzetét. Macron elnökségének sikere így nagymértékben az európai együttműködéstől függ.
Itt jön a képbe Németország. Angela Merkelnek a választás utáni első reakciója nem volt biztató. Gratulált ugyan Macronnak, azonban azt is kifejezte, hogy nem szándékozik változtatni az eurózóna költségvetési szabályain. Még ha Merkel (vagy akár egy új, Martin Schulz vezette kormány) álláspontja ez ügyben pozitívan változna is, továbbra is gondot okozna a német választók meggyőzése. Az eurózóna válságát nem a kölcsönös függés problémájaként, hanem erkölcsi kérdésként mutatta be a német politika – amelyben a takarékos, keményen dolgozó németeket szembeállították a tékozló, kétszínű hitelfelvevőkkel –, így nem lesz egyszerű a német szavazókat egy közös költségvetési projekt mellé állítani.
A német reakcióra számítva Macron azzal vágott vissza: „Nem lehet azt mondani, hogy az erős Európa és a globalizáció pártján állok, miközben a transzferuniót elutasítom.” Ez Macron szerint egy dezintegrációs és reakciós politika. „A transzferek nélkül a perifériának nem lesz lehetősége felzárkózni, és ez politikai értelemben a szélsőséges erőket segíti majd.”
Macron Németországnak küldött üzenete egyértelmű: vagy segítenek, és egy valódi (gazdasági, fiskális és végezetül politikai) uniót hoznak létre, vagy a szélsőséges erők átgázolnak rajtuk.
Macronnak feltehetően igaza van. Franciaország, Európa és a világ érdekében abban kell bíznunk, hogy Macron győzelmét követően a német politika megváltoztatja álláspontját.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.