Az unokáink számára is nehézségeket hagyunk örökül

Azokat, akik részt vettek a 2009-es klímacsúcson Koppenhágában, a közelmúlt eseményei is hasonló érzésekkel tölthetik el: csalódás, harag és hitetlenség lehet úrrá rajtuk annak láttán, hogy néha a politikusok a bizonyítékok dacára is rosszul döntenek. A kudarcra ítélt koppenhágai csúcstalálkozó mégis ösztönzőleg hatott az éghajlatvédők új generációjára. A nemzeti kormányok legkülönfélébb szektoraiban dolgozó emberek, a városok és államok, az ifjúsági és vallási mozgalmak, továbbá a vállalatok minden korábbinál eltökéltebbekké váltak, hogy folytassák a globális éghajlatváltozás ellen folyó küzdelmet. Azt a küzdelmet, amely egyszerre védi a gazdasági növekedést, teremt munkahelyeket, javítja a levegő minőségét és a közegészségügy állapotát, valamint a következő nemzedékek számára biztosítja a stabil éghajlatot.

Az eredmény a történelmi jelentőségű párizsi klímaegyezmény volt – egy olyan, jogilag kötelező érvényű keretrendszer, amelyben az országok együttműködve, közösen törekednek a célok elérésére. Az egyezmény közel egyetemes elfogadása annak jele volt, hogy az emberek végre világszerte megértették, hogy a felgyorsult éghajlatváltozás elleni küzdelem nem más, mint a napnál is világosabb önérdek-érvényesítés egy formája.

Elértünk arra a pontra, ahol a tétlenségnek nagyobb az ára, mint a cselekvésnek, s erről mindenki meg is győződhet. Ez az, ami az amerikai elnök döntését olyannyira érthetetlenné teszi, de én továbbra is azt remélem, hogy átgondolja majd álláspontját, amint az amerikai gazdaságra gyakorolt hatásokra vonatkozóan még több bizonyítékra derül fény.

A Párizsban meghatározott irányoknak köszönhetően az innovatív tisztaenergia- és energiahatékony technológiák piaca várhatóan gyorsan bővül majd. Tény, hogy az egyezmény várhatóan 13,5 ezermilliárd dolláros addicionális növekedési lehetőséget teremt 2030-ig, ugyanis közel kétszáz országban igyekeznek felgyorsítani a klímaváltozást megcélzó intézkedéseket.

Az Egyesült Államok ad otthont számos vezető vállalatnak, melyek kiváló helyzetben vannak ahhoz, hogy ebből a globális piacból mind nagyobb szeletet hasítsanak ki maguknak. A szóban forgó cégek már eddig több mint hárommillió, a tiszta energiához kapcsolódó munkahelyet teremtettek, illetve a jövőben még sokaknak adhatnak munkát. A párizsi egyezményből kilépve ugyanakkor nehezebbé válik az említett lehetőségek kiaknázása. Mindeközben azon munkahelyek jelentős része, amelyeket (az ellenzők szerint) az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaságra való átállás fenyeget, továbbra is veszélyben van, ám más, megállíthatatlan tényezők miatt. E változásokat alapvetően a számos iparágat – köztük az Egyesült Államok szénbányászatát – is érintő gépesítés és automatizálás gyors terjedése indukálja, nem pedig a klímaváltozás elleni küzdelmünk erőfeszítései.

A gazdaság fejlődése során folyamatosan változott a munka jellege. Vezetőként az a feladatunk, hogy olyan igazságos átmenetet biztosítsunk, ahol azok, akik önhibájukon kívül kerülnek a vesztes oldalra, alternatív megélhetési lehetőségeket találjanak az új gazdaságban. A legjobb, amit tehetünk, hogy egy mindenki számára, mindenhol működő új típusú gazdaságot építünk, előtérbe helyezve a fenntartható fejlődést és a klímaváltozás elleni harcot, illetve kihasználva az ezzel járó gazdasági előnyöket.

Egy kis holland városban nőttem föl, mely éveken keresztül a textilipar központja volt. Ma már csak néhányan dolgoznak ebben az iparágban, miután a munkahelyek a tengerentúlra vándoroltak, és új iparágak jöttek létre. Miközben az átmenet kétségtelenül nehéz volt akkoriban, a nagy többség számára a jövő fényesebbnek bizonyult, mint a múlt. Ez azonban több, mint egy személyes anekdota. A The Global Commission on the Economy and Climate nevű bizottság bemutatta, hogy az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaságra történő átállás – a megújuló energiába, energiahatékonyságba, tiszta városokba, jobb földhasználatba és alacsony szén-dioxid-kibocsátású infrastruktúrába való nagyobb befektetéssel együtt – a legjobb lehetőség számunkra a magasabb ütemű gazdasági növekedés eléréséhez az elkövetkezendő évtizedekben.

Mindent egybevetve globálisan 900 ezermilliárd dollárt kell a fenntartható infrastruktúrára fordítani 2030-ig.

S mindez még nem mond semmit az erkölcsi érvekről és a saját felelősségünkről azért, hogy megvédjük a jelenleg veszélyeztetett közösségeket és a bennünket követő jövőbeli generációkat. Minden olyan cselekvés, amely lassítani próbálja erőfeszítéseinket a klímaváltozás elleni küzdelemben, csak azoknak okoz kárt, akik a legsebezhetőbbek a tengerszint emelkedésével és az extrém időjárási körülményekkel szemben, éljenek akár New Orleansban, akár Pápua Új-

Guineában.

Az éghajlat instabilitása még a fejlett világban is azt eredményezheti, hogy gyermekeink és unokáink számára jelentős erőforráshiányt és gazdasági nehézségeket hagyunk örökül.

Ez az oka annak, hogy vállalatvezetők, polgármesterek és kormányzók ezrei ilyen gyors és ilyen erős választ fogalmaztak meg. Ez az oka annak, hogy az európai és a kínai politikai vezetők válasza ilyen markáns lett. S ez az oka annak is, hogy miért vált még erősebbé elszántságunk aziránt, hogy kíméletlenül folytassuk tovább, amit elkezdtünk.

Mindezért most úgy hiszem, hogy meg kellene ünnepelnünk a párizsi klímaegyezményt, azt a megállapodást, amelynek megalkotásában mindannyian részt vettünk. Amely több mint egy jogi dokumentum, inkább egy, a közös cselekvésre vonatkozó globális elkötelezettség, melyet azért vállaltunk, hogy jobb irányt szabjunk vállalatainknak, városainknak és világunknak. Ennek az erőnek a globális megmozdulása erősebb bármely országnál vagy személynél. És ezért leszünk együtt sikeresek az éghajlatváltozás elleni közdelemben és egy mindenki számára fényesebb jövő építésében.

Azt remélem, hogy az amerikai elnök átgondolja majd az álláspontját.