A populista tapasztalat variációi

Az Emmanuel Macron által a francia elnökválasztáson Marine Le Penre mért sorsdöntő vereség a liberális Európa nagy győzelme lett, ez azonban egy csata volt, nem pedig a háború. Az, hogy háromból egy francia polgár Le Pen Nemzeti Frontjára szavazhat, még néhány éve is elképzelhetetlen lett volna. A kommentátorok a „populista” címkét ragasztották a demagóg politika sodró erejű hullámára Európában és a világ nagyobb részén. Mindazonáltal, túl a populistákra jellemző durva hangnemen, mi az, amiben ezek a mozgalmak közösek? Végül is a spanyol Podemos és a görög Sziriza baloldali. A francia Nemzeti Front, a holland Szabadságpárt és a német Alternatíva Németországnak (AfD) jobboldali. Beppe Grillo, az olasz Öt Csillag Mozgalom vezetője pedig azt állítja, hogy kezdeményezése sem jobb-, sem pedig baloldali. Egyes elveket mégis közösen vallanak: ilyen a gazdasági nacionalizmus, a társadalmi protekcionizmus, az Európa- és a globalizációellenesség és az ellenszenv, nem csupán a politikai intézményrendszerrel, hanem magukkal a politikusokkal szemben.

Hogy megértsük, mindez mit jelenthet az európai politika fejlődésében, vizsgáljuk meg a fasizmus történetét. Benito Mussolini, az olasz fasizmus 1919-es megalapítója forradalmi szocialistaként kezdte. Kezdetben a fasizmus nacionalista, antikapitalista mozgalom volt. Később támadásait a liberális kapitalizmusra, különösen pedig a „nemzetközi tőkére” korlátozta. Erre hamar rávetült az antiszemitizmus árnyéka – amit August Bebel német szociáldemokrata a „bolondok szocializmusának” nevezett. A két háború közti fasizmus észszerű döntése volt, hogy jobboldalinak tűnjék. Abban az időben a munkásosztály megbízhatóan a baloldali pártokat támogatta. Az egyetlen politikai játéktér, ami megmaradt a fasizmus számára, a kispolgárságé volt.

Mára a baloldali politika társadalmi bázisa köddé vált. A klasszikus munkásosztály eltűnt, a szociáldemokrata pártok és szakszervezetek csupán árnyékai egykori önmaguknak. A baloldali populisták kénytelenek a jobboldaliakkal versenyezni ugyanazon csoportok támogatásáért: a fiatal munkanélküli férfiakért, az „oligarcha” bankárok, korrupt politikusok, távoli uniós bürokraták és hasonlók által fenyegetett „kisemberekért”.

Milyen növekedési lehetőségei maradtak a populizmusnak, és melyik fajtája – a szocialista vagy a fasiszta – nyeri el a rendelkezésre álló szavazatokat?

A válasz a gazdaságban rejlik. Az EU lábal ki leglassabban a 2008-as válság utáni helyzetből a világ nagy gazdasági pólusai közül. Franciaországban a munkanélküliség 10 százalékos, a fiatalok között ez 24, Olaszországban pedig 34 százalék – ez remek bázis a szélsőséges pártoknak bal- és jobboldalon egyaránt. Bár Macron nem számít fiskális héjának, a francia hiányt a GDP 3,4 százalékáról az elvárt

3 százalékra csökkentené. A tűzvonalban 120 ezer közalkalmazotti állás van. Eközben a gazdaságot egy 50 millió eurós élénkítőcsomaggal pörgetné fel, és kiterjesztené a jóléti államot. Röviden: Macronnak növekedésre van szüksége, amelyet kínálatoldali reformokra támaszkodva érne el. Tervei szerint a társasági adó szintjét 33-ról 25 százalékra csökkentené, és kivenné a pénzügyi befektetéseket a vagyonadó hatálya alól.

A protekcionizmus kritikusaként az EU és Kanada, valamint az USA közötti kereskedelmi megállapodások pártfogója lesz. Bár „zöldgazdaságról” beszél, és összeurópai befektetési programot szorgalmaz, Macron programja javarészt neoliberális, amelyet EU-szintre emelne, és így nemcsak a francia gazdaságot, hanem minden más hajót is ebbe az irányba terelne. Ezek a reformok azonban valószínűleg minden hajót elsüllyesztenek majd, a populistáknak adva meg az esélyt.

Dani Rodrik közgazdász úgy érvel, hogy a demokrácia, a nemzeti szuverenitás és a globális gazdaságba való beágyazódás együttesen egymást kizáró tényezők, legalább az egyiket fel kell áldozni. Ha Európa és az USA szavazói belefáradtak a globalizációba, egy agresszív populista párt, amely a nemzetet helyezi előtérbe, fejhossznyi előnyre tehet szert. Innen nézve Macron ideális jelölt volt, akivel szemben Le Pen veszíthetett. Ő testesíti meg a globalista elitet, gyengének mutatkozik a migrációt illetően, és új pártja feltételezhetően nem fog nyerni a jövő hónap parlamenti választásain, ezért fősodratú pártok támogatására szorul majd.

Mindazonáltal baloldali támogatók is vannak Franciaországban. A szavazók 20 százaléka a baloldali populista Jean-Luc Mélenchon mögött sorakozott fel az elnökválasztás első fordulójában. A másodikban a #NiPatronNiPatrie („sem a főnök, sem a haza”) Twitter-hashtag jól mutatta sok szavazó elégedetlenségét azzal, hogy neoliberális és nacionalista választás között kell dönteniük. A baloldal feladata most az, hogy közvetlenül ráirányítsa a figyelmet a globális gazdaság jelentette valós problémákra: a tőke munka feletti, a hitelező adós feletti, a főnök munkás feletti uralmára – anélkül, hogy földhözragadt politikába bocsátkozna.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org