Technológia és infláció – a jövő elkezdődött

Az infláció 2016–2017 fordulóján bekövetkezett gyorsulását látva néhányan már a fogyasztói árak túlzott emelkedésétől féltették a világgazdaságot. A hazai adatok kapcsán éppen a Világgazdaság hasábjain írt cikkemben (VG, 2017. március 1.) amellett érveltem, hogy az árazási döntéseket érintő alapvető változások miatt indokolatlan az infláció jelentős emelkedésével riogatni. A tények azóta már ismertek. Az infláció gyorsulása megállt, sőt a tavaszi hónapok csökkenése után a ráták ismét a jegybanki célértékek alatt alakulnak. Az Európai Központi Bank múlt héten kiadott legfrissebb prognózisa szerint az euróövezet inflációja újabb három évig, egészen 2019-ig az árstabilitási cél alatt maradhat.

Egyrészt, látva az inflációs célok elérésének folyamatos időbeli kitolódását, másrészt a globálisan hosszú ideje laza monetáris politikai környezetet, joggal merül fel a kérdés, hogy vajon a világ jegybankjai pontosan feltérképezték-e azokat az erőket, amelyek hatással vannak az infláció alakulására. A válasz részben igen. Az elmúlt évtizedek meghatározó elméletei az infláció alakulását leginkább a keresleti környezet változásával és a piaci szereplők várakozásaival kapcsolták össze. Erős gazdasági növekedés mellett az infláció is könnyebben emelkedő pályára áll – különösen, ha a gazdaságban a túlhevülés jelei mutatkoznak –, és fordítva (ezen kapcsolat erősségét ragadja meg az ún. Phillips-görbe meredeksége). A várakozások horgonyzottsága pedig alapvetően azt határozta meg, hogy egy-egy költségemelkedés (például a nyersanyagárak növekedése) milyen tartósan képes befolyásolni az inflációs pálya lefutását. Ezen kapcsolatok tekintetében a jegybankok rengeteg és folyamatosan aktualizált kutatási adatokkal rendelkeznek. A reálgazdaság és az infláció kapcsolatát illetően például aktuálisan általánosan detektált eredmény az ún. Phillips-görbe ellaposodása, azaz a gazdaságok ciklikus helyzete és az infláció közötti kapcsolat gyengülése. A jegybanki rejtvény egyes darabjai azonban jól érezhetően még mindig hiányoznak.

A világgazdaságban – több más mellett – legalább két olyan strukturális változás zajlik, amelyek komoly hatással lehetnek a jövő inflációs trendjeire. Az egyik a társadalmak elöregedése, a másik pedig a technológia fejlődése. Jelen írásomban csak az utóbbival szeretnék röviden foglalkozni. A technológiai forradalmak korai szakaszában, az új technológiák vagy épp az optimálisabb munkaszervezési eljárások elterjedésével a termelés fajlagos költségei drasztikusan csökkennek. Henry Ford legendás T-modelljének ára a bevezetést követően húsz év alatt a harmadára süllyedt. Korunk digitális forradalmában okostelefonjaink vagy számítógépeink életciklusa már csak alig néhány évben mérhető. Pontosan még nem ismerjük, hogy új technológiák mely ágazatokban indítanak el alapvető átrendeződést, de az irányok már körvonalazódnak.

Az energetikai szektor, az önvezető és az elektromos autók, a hálózatkutatás vagy épp a robottechnológia fejlődése olyan újításokkal kecsegtetnek, amelyek drasztikusan alakíthatják át a mai ismert termelés költségszerkezetét. Az új technológiák a fizikai erő mellett akár már az emberiség szellemi kapacitásait is a sokszorosukra növelhetik. Az infláció szempontjából meghatározó energia, szállítás költségei, vagy a legoptimálisabb döntések meghozatalához szükséges információk költsége jelentősen csökkenhet, alapvetően befolyásolva a világgazdaság inflációs pályáját. Természetesen ezen változások hatásai nem feltétlenül a jegybanki előrejelzések néhány éves horizontján válnak dominánsakká. A folyamat azonban egészen biztosan elkezdődött, amire a stabil és alacsony inflációt változatlanul elsődleges horgonyként tekintő központi bankoknak is érdemes időben felkészülniük.