Brazília argentin pillanatai

A brazil gazdaság egy ideje szabadesésszerűen zuhan vissza. A sok éven át tartó hibás gazdaságpolitikai lépések és a hatalmas korrupciós botrányok az ország politikai és gazdasági elitjének bukását okozták. Előfordulhat, hogy csupán két éven belül a második elnök is elveszítheti hivatalát. A kaotikus politikai és gazdasági helyzet közepette igen nehéz lehet az ország gazdasági fejlődésére koncentrálni, azonban a tény az, hogy Brazíliának komoly problémákon kell úrrá lennie, ha meg akarja teremteni a fenntartható növekedés alapjait. A legnagyobb kihívások egyike az ország fiskális helyzete.

Sok szól amellett, hogy az állam túlfeszített pénzügyi helyzete már régóta fékezi a gazdaságot. A GDP 36 százalékát kitevő állami kiadások mértéke az egyik legnagyobb szintnek számít a hasonló jövedelmű országok körében. A költségvetési fegyelem hiánya, a hatalmas társadalombiztosítási kötelezettségek és az alacsony nyersanyagárak tovább súlyosbították a gondokat az állami adósságteher terén, amelynek szintje jelenleg a GDP mintegy 70 százalékát teszi ki.

Emiatt a brazil nemzeti kongresszus a piaci bizalom megerősítése céljából tavaly decemberben egy precedens nélküli alkotmánymódosítást fogadott el, amelynek értelmében az állami kiadások (a kamatfizetések nem tartoznak bele) csak az előző év inflációjának mértékével emelkedhetnek legalább egy tízéves időszakon át. Ez az államikiadás-plafon biztosítja, hogy az államháztartás nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya minden olyan évben csökkenjen, amikor a gazdaság reálnövekedést ér el. Az IMF akkoriban lelkesen támogatta az intézkedést, és egy olyan lehetséges megoldásnak tartotta, amely változást hozhat az államháztartás helyzetében.

De ez valóban így van? Reálisan nézve a kiadási plafonnak meglepően gyengék a gazdasági érvei. Egyetlenegy gazdasági elmélet sem támogatja azt, hogy a reál állami kiadások szintjét egy évtizednyi időszakon át ne növeljék. Egy akkora méretű államnál, mint a brazil, az állami kiadásoknak nincs egy olyan szintű GDP-hez viszonyított aránya, amely biztosítaná a tartós növekedést. Továbbá a kiadási plafon nem tesz különbséget az állami fogyasztás és a beruházások között. Emellett valószínű, hogy a gyakorlatban a kiadási plafon inkább céllá válik, amivel megszűnik az anticiklikus fiskális politika mozgástere a jövőbeli gazdasági lejtmenetek időszakában.

A jövőbeli kiadásokra vonatkozó plafonnak még a piaci bizalom biztosítása tekintetében is vannak komoly gyengeségei. Amíg a gazdaság csökken, addig egy kiadási plafon nem vált ki költségvetési fegyelmet. Az IMF további költségvetési kiigazításokat sürget, azzal érvelve, hogy a kiadási plafon önmagában nem elegendő.

Brazília lépése Argentína 1991-ben meghozott intézkedésére emlékeztet, amely az argentin peso árfolyamát az amerikai dollárhoz kötötte. A hiperinflációval és a piaci bizalom teljes elvesztésével szemben az argentin kormányzat azzal próbált hitelességet szerezni, hogy a monetáris politikáját egyfajta automata vezérlésre állította. A piacok felé küldött argentin üzenet az volt: „Nézzétek meg, nincs befolyásunk a monetáris politikára.” Hasonlóképpen Brazília most azt mondja a piacoknak, hogy csökkenti az állam méretét, amíg a gazdaság növekszik. Mindkét esetben alkotmánymódosítással támasztották alá a piacoknak tett ígéretet.

Amikor a hitelesség kérdése a gazdaság fellendülése szempontjából döntő fontosságú, az ilyen intézkedéseknek lehet értelmük, amíg a piaci bizalom szempontjából a kívánt hatást eredményezik. Argentína néhány év után megtapasztalta, a szigorú fiskális jogszabályok jelentős gátjai lehetnek a gazdasági fellendülésnek. Az 1990-es évek végére Argentína fő problémájává a túlértékelt valuta vált. Az egymást követő kormányok kitartottak a peso árfolyamának dollárhoz kötése mellett, miután attól tartottak, hogy ha nem így tesznek, elveszítik a hitelességüket. Ezzel azonban fokozták az ország versenyképességi válságát. Végül az utcai megmozdulások és a politikai válság közepette Argentína 2002-ben megszüntette a peso árfolyamának dollárhoz kötését.

Az argentin tapasztalatokból kiindulva a brazil kiadási plafon problematikusnak tűnik. Az intézkedés politikailag várhatóan egyre vitatottabb lesz, mihelyt a brazil gazdaság talpra áll. Nem nehéz elképzelni, hogy a következő kormányzat a gyorsabb gazdasági növekedés akadályát látja majd a kiadási maximumban.

Amikor már a hitelesség biztosítása céljából nincs szükség rá, az országot gúzsba kötheti ez az intézkedés. Mindenesetre ott, ahol ilyen rövid időn belül képesek egy kiadási plafont az alkotmányba beleírni, ugyanolyan könnyedén meg is tudnak szüntetni egy ilyen előírást.

Jó oka van annak, hogy a demokráciák néha miért kötik meg a kezüket, vagy delegálják a döntéshozatali jogköröket. A független jegybankok vagy költségvetési bizottságok például segíthetik a kormányokat abban, hogy ellenálljanak a gazdaság – hosszú távú károkat okozó – rövid távú manipulálásának. Brazília kiadási plafonja nem tűnik fenntartható megoldásnak. Miközben valódi gazdasági szükségszerűség eredményezte az intézkedés bevezetését, az azzal a veszéllyel jár együtt, hogy végeredményben csak politikai csatározásokat idéz elő magáról a kiadási plafonról, ahelyett, hogy a szükséges, de igen összetett fiskális döntési lehetőségek megvitatását segítené elő.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org