Távolról nézve komoly fejtörést okozhat manapság a gazdasági folyamatok és a világpolitika nagyszínpadán zajló események együttes értékelése. Miközben a gazdasági hírek töretlenül emelkedő tőzsdeindexekről, kedvező vállalati jövedelmekről, stabil vagy épp élénkülést mutató GDP-növekedésről szólnak, addig a politikai elemzések az elmúlt években a fejlett gazdaságokban többször inkább a kormányzó erők népszerűségének süllyedését, alternatív válaszokat adó formációk vagy jelöltek erősödését jelezték. Az okok rendkívül szerteágazók, elemzésükkel egész könyvespolcokat lehet majd megtölteni. Írásomban ennek egyetlen, gazdaságpolitikai szempontból is fontos szeletével, a munkapiaccal kívánok részletesebben foglalkozni. A munkapiac állapota alapjaiban meghatározza egy gazdaság növekedési lehetőségeit. A legközvetlenebb hatások a GDP 50-70 százalékát adó lakossági fogyasztáson keresztül jelentkeznek, ám a gazdaságpszichológiai hatások egy sor hosszabb távú tényezőt (pl. gyermekvállalás, lakásberuházás) is alapvetően befolyásolnak.
Bár a GDP-ben mért konjunktúramutatók az óceán mindkét partján biztatóan alakulnak, ám ezzel együtt is a munkapiaci kép csak lassan javul, s változatlanul komoly kihívásokat jelez. Az eurózóna esetében a munkanélküliségi ráta az elmúlt év közepén hosszú idő után süllyedt 10 százalék alá, és 2017 elején 9,5 százalékon alakult. Ha azonban a munkanélküliek mellett figyelembe vesszük azokat is, akik bár foglalkoztatottak, de többet akarnak dolgozni, vagy épp inaktívak, de szeretnének elhelyezkedni, akkor ez az arány (az EKB számításai szerint) már közel a duplájára, 18 százalékra emelkedik. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy még jelen pillanatban is az eurózónán belül több mint 33,5 millió ember – kb. minden ötödik, aktív korban lévő állampolgár – nem tudta megvalósítani az általa kívánatosnak tartott munkapiaci státuszt.
A probléma különösen sújtja a dél-európai gazdaságokat, valamint a fiatal generációkat, s nemcsak ciklikus, hanem jelentős részben strukturális okokra is visszavezethető.
Némileg eltérő a kép az USA-ban. A konjunktúra válságot követő lendületesebb helyreállásával a munkanélküliségi ráta is gyorsabban süllyedt, és az idei év elején már 4,7 százalékon alakult. A már említett kibővített mutató pedig 8,6 százalékos értéket jelzett. Az amerikai gazdaság esetében a kedvezőbb munkapiaci helyzetet azonban árnyalja, hogy a munkanélküliségi ráta csökkenése mellett az aktivitási és foglalkoztatási ráta is a 80-as évek óta nem tapasztalt alacsony szintre süllyedt, ami arra utal, hogy jelentős társadalmi csoportok akár tartósan is elhagyhatták a munkapiacot.
Megállapítható, hogy a legtöbb fejlett gazdaságban – a GDP-mutatók javulásával szemben – a munkapiaci helyzet normalizálódása késéssel és lényegesen lassabban zajlik. Különösképp az eurózóna esetében a munkapiacon továbbra is komoly tartalékok vannak. Ha ezekhez hozzávesszük a már meglévő (munkapiacok globalizálódása) vagy épp középtávon megjelenő (digitalizáció és robottechnológiák terjedése) új kihívásokat, akkor már tettünk is egy nagy lépést a bevezetésben feltett kérdés megértése felé.
Végezetül érdemes a jegybanki szempontból elsődlegesnek számító inflációs következményeket is számításba venni. A fejlett világban a nominális bérek is mérsékelt emelkedést mutatnak. Az eurózóna esetében mért 1,5 százalék körüli bérnövekedés a reálbérek szintjén gyakorlatilag stagnálást jelent. Mindez – párosulva a foglalkoztatás lassú helyreállásával – a fejlett gazdaságokban még hosszabb ideig fennmaradó alacsony inflációs környezetet, s így (a magyar gazdaságban is) mérsékelt importált inflációs hatásokat eredményezhet.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.