Virág Barnabás: Messze még az út vége

Távolról nézve komoly fejtörést okozhat manapság a gazdasági folyamatok és a világpolitika nagyszínpadán zajló események együttes értékelése. Miközben a gazdasági hírek töretlenül emelkedő tőzsdeindexekről, kedvező vállalati jövedelmekről, stabil vagy épp élénkülést mutató GDP-növekedésről szólnak, addig a politikai elemzések az elmúlt években a fejlett gazdaságokban többször inkább a kormányzó erők népszerűségének süllyedését, alternatív válaszokat adó formációk vagy jelöltek erősödését jelezték. Az okok rendkívül szerteágazók, elemzésükkel egész könyvespolcokat lehet majd megtölteni. Írásomban ennek egyetlen, gazdaságpolitikai szempontból is fontos szeletével, a munkapiaccal kívánok részletesebben foglalkozni. A munkapiac állapota alapjaiban meghatározza egy gazdaság növekedési lehetőségeit. A legközvetlenebb hatások a GDP 50-70 százalékát adó lakossági fogyasztáson keresztül jelentkeznek, ám a gazdaságpszichológiai hatások egy sor hosszabb távú tényezőt (pl. gyermekvállalás, lakásberuházás) is alapvetően befolyásolnak.

Bár a GDP-ben mért konjunktúramutatók az óceán mindkét partján biztatóan alakulnak, ám ezzel együtt is a munkapiaci kép csak lassan javul, s változatlanul komoly kihívásokat jelez. Az eurózóna esetében a munkanélküliségi ráta az elmúlt év közepén hosszú idő után süllyedt 10 százalék alá, és 2017 elején 9,5 százalékon alakult. Ha azonban a munkanélküliek mellett figyelembe vesszük azokat is, akik bár foglalkoztatottak, de többet akarnak dolgozni, vagy épp inaktívak, de szeretnének elhelyezkedni, akkor ez az arány (az EKB számításai szerint) már közel a duplájára, 18 százalékra emelkedik. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy még jelen pillanatban is az eurózónán belül több mint 33,5 millió ember – kb. minden ötödik, aktív korban lévő állampolgár – nem tudta megvalósítani az általa kívánatosnak tartott munkapiaci státuszt.

A probléma különösen sújtja a dél-­európai gazdaságokat, valamint a fiatal generációkat, s nemcsak ciklikus, hanem jelentős részben strukturális okokra is visszavezethető.

Némileg eltérő a kép az USA-ban. A konjunktúra válságot követő lendületesebb helyreállásával a munkanélküliségi ráta is gyorsabban süllyedt, és az idei év elején már 4,7 százalékon alakult. A már említett kibővített mutató pedig 8,6 százalékos értéket jelzett. Az amerikai gazdaság esetében a kedvezőbb munkapiaci helyzetet azonban árnyalja, hogy a munkanélküliségi ráta csökkenése mellett az aktivitási és foglalkoztatási ráta is a 80-as évek óta nem tapasztalt alacsony szintre süllyedt, ami arra utal, hogy jelentős társadalmi csoportok akár tartósan is elhagyhatták a munkapiacot.

Megállapítható, hogy a legtöbb fejlett gazdaságban – a GDP-mutatók javulásával szemben – a munkapiaci helyzet normalizálódása késéssel és lényegesen lassabban zajlik. Különösképp az eurózóna esetében a munkapiacon továbbra is komoly tartalékok vannak. Ha ezekhez hozzávesszük a már meglévő (munkapiacok globalizálódása) vagy épp középtávon megjelenő (digitalizáció és robottechnológiák terjedése) új kihívásokat, akkor már tettünk is egy nagy lépést a bevezetésben feltett kérdés megértése felé.

Végezetül érdemes a jegybanki szempontból elsődlegesnek számító inflációs következményeket is számításba venni. A fejlett világban a nominális bérek is mérsékelt emelkedést mutatnak. Az eurózóna esetében mért 1,5 százalék körüli bérnövekedés a reálbérek szintjén gyakorlatilag stagnálást jelent. Mindez – párosulva a foglalkoztatás lassú helyreállásával – a fejlett gazdaságokban még hosszabb ideig fennmaradó alacsony inflációs környezetet, s így (a magyar gazdaságban is) mérsékelt importált inflációs hatásokat eredményezhet.